Add fel az egód, légy szabad! (Queen ff.)

So a love is lost, a love is won

Reena halovány mosollyal helyezte el a csokrot a síron.

- Nemsokára karácsony – mondta, inkább csak saját magának, majd érezte, hogy elszorul a torka.

Bárcsak itt lennél!

Ahogy telt az idő, valahol könnyebb lett – más szempontból, főleg most, hogy közeledtek az ünnepek, nyilván nem. Valahogy most még fájdalmasabb volt, tekintve, hogy ha akkor nem veszti el, talán mostanában született volna meg...

Akaratlanul is peregni kezdtek a könnyek az arcán, pedig megfogadta magában, hogy nem fog sírni. Nem messze tőle egy fiatal, barna hajú, harmincas nő díszített épp egy aprócska kis fenyőt egy sír mellett; mikor meglátta, hogy pityereg, kérdőn, részvétteljesen fordult oda hozzá, de Reena ekkor futó mosollyal megtörölte az arcát, és jelezte, hogy minden rendben van.

Akaratlanul is az ismeretlen nő, és a másik sír felé terelte a pillantását, talán, hogy a maga szomorúságáról megfeledkezzen.

A sírkő azt jelezte, hogy Anthony Beckett nyugszik itt, angyalok őrizzék álmát... Mikor felnézett, vette csak észre, hogy a másik asszony már jó ideje őt figyeli, szomorkás mosollyal.

Ettől elszégyellte magát, és lesütötte a szemét, egy „Elnézést!" motyogva közben.

- Semmi baj! – lépett közelebb hozzá a nő. – A kisfiam – tette hozzá, szinte tényszerűen közölve. – Lassan már tíz éve annak, hogy elment, alig hat hónapot élt szegénykém.

- Ó, nagyon sajnálom! – fejezte ki részvétét Reena.

- Köszönöm. Tudja, amikor megszületett – kezdett bele a mesélésbe az asszony -, derült csak ki, hogy valami örökletes betegsége van. Az orvosok nem biztattak semmi jóval, azt mondták, készüljünk fel a legrosszabbra, és arra, hogy nem sokáig lesz velünk, ennek ellenére én hittem abban, hogy valami csak lesz, csoda történik, vagy tudom is én. Anyaként nem bírtam elképzelni ennek ellenkezőjét. Aztán fél évvel később, egy éjszaka csendben elment... - A végén elcsuklott a hangja. – Furcsa, de ilyenkor, mikor kilátogatok hozzá, mindig azt érzem: mintha nem is telt volna el annyi év – magyarázta, megtörölve a szemét. – Ugyanazt érzem, mint azon a napon, amikor eltemettük őt.

- Elhiszem – felelte Reena mereven, a kislánya sírjára szegezve a szemét.

A nő elértette.

- A lánya, ugye?

- Igen. A huszadik héten voltam, amikor elvesztettük, pár hónappal ezelőtt.

- Akkor ez még nagyon friss lehet. Fogadja őszinte részvétemet – simogatta meg a vállát az asszony, mire kurtán elmosolyodott.

- Köszönöm, nagyon kedves! Érdekes, hogy mostanában mennyivel nehezebb; ahogy jön a karácsony...

- Az ember azt érzi: bár ő is itt lehetne, és velünk együtt élhetné át! – fejezte be helyette a másik nő.

- Pontosan.

- Az első egy évben ez a legrosszabb; minden egyes ünnepkor, különleges momentumkor az jut az eszünkbe: bárcsak ő is láthatná! Ha ismét eltelik egy újabb esztendő, egy újabb születésnap, akkor: ma már egy, két, három éves lehetne... De az is igaz: az idő segít. Van, akinek több, van, akinek kevesebb kell, de valahol enyhít a fájdalmon.

- Én is ezt vettem észre – bólintott rá. – Tudja, a kórházban az egyik orvos, aki ott volt a szülésnél, ajánlott egy terápiás csoportot, hasonszőrű anyukák találkoznak olyankor. Ugyan eljártam a rég... Um, a pszichológushoz is, de úgy gondoltam: ártani nem fog. És tényleg segít. Mostanában... - Itt kicsit elbizonytalanodott, majd mégis folytatta: - Szóval egyre gyakrabban érzem azt: talán hamarosan szeretném újra megpróbálni. Ez téma volt a csoportban is, és érdekes, hogy ahányan csak vagyunk, annyiféleképpen állunk ehhez hozzá. Van ott a csoportban egy már idősebb nő, tréfásan veteránnak szokta nevezni magát, és igazából azért jár csak el, hogy másoknak adjon tanácsokat, ő azt mondta: hiába teltek el évek, évtizedek, soha nem volt képes ismét gyereket vállalni; egyszerűen nem bírná elviselni, ha ismét megtörténne ugyanaz. Más meg, aki talán fél éve, hogy elvetélt, ma már újra várandós, és elmondása szerint, nincs benne semmi félelem.