Jackpot(JK) ~ Befejezett

15.~ Új

Értetlenül követtem Jungkookot a vonagló emberek tengerében, figyelve arra, hogy lehetőleg senki, vagy minél kevesebben tapossák meg gipszes lábamat. Csak néztem a hátát, karját amit maga mögött tartott, kezét ami az enyémet fogta, úgy éreztem mintha a testőröm lenne s most menekítene ki valahonnan. Nem tudtam hova tenni a viselkedését, tekintettel arra, hogy az utóbbi időben azt az érzést keltette bennem, ha tehetné egy kanál vízben megfojtana. Vagy magát, hogy ne kelljen velem még egy légtérben sem lennie. És egyébként is, mégis mit keresett itt, mikor legutóbb konkrétan vizes ruhával kellett levinnem a lázát, annyira beteg volt? Mit csinál egy tömött, büdös, fülledt szórakozóhelyen ahelyett, hogy otthon pihenne s kúrálná magát?

Tekintetem elszakítottam róla, még egyszer körbepillantva a termen mielőtt kiléptünk volna. Sojin nem volt semerre, akárhogy próbáltam kiszúrni, mintha csak a föld nyelte volna el. Dühös voltam, mert nem elég, hogy itthagyott egyedül, a telefonja is nálam maradt, hiszen velem hagyta mielőtt elment, így felhívni sem tudtam, hogy mégis merre van, én hova mentem. Ugyanakkor aggódtam is, mert ha engem megtalált magának egy ilyen ismeretlen, akkor őt dupla annyian fogják kiszemelni maguknak, figyelembe véve azt az aprócska tényt, hogy majdnem százszor szebb nálam.

Jungkook hirtelen maga elé engedett, és kinyitva a szórakozóhely bejáratának ajtaját, kiengedett maga előtt a hűvösbe. Nem volt hideg, de mindenképpen jobb volt az idő, mint a tömött tánctéren és a füsttel megtelt kis italozó boxokban, nem is gondoltam mennyire jól fog esni a friss levegő. Lehunytam a szemeim, ahogyan mély levegőt vettem, s kissé úgy maradtam. Egyrészt mert tényleg jól esett tüdőmnek, másrészt pedig mert nem volt merszem Jungkookra nézni s megkérdezni tőle, mégis mi baja, vajon beteg e még, hogy pont engem visz ki innen.

Ahogyan a kezünkre sem mertem nézni. Ujjai továbbra is az enyémekre voltak kulcsolva, szorosan tartott maga mellett, és én nem mertem megmozdulni, féltem akkor feleszmél és elenged. Nem akartam, hogy ennek a pillanatnak vége legyen, hogy meleg keze után ismét hideg telepedjen a bőrömre és üresség. Nem akartam, hogy haraggal és utálattal nézzen rám, sokkal inkább meglássa amit régen is annyira szeretett. Önző voltam és alaptalan, semmi oka nem volt arra, hogy ismét érezzen irántam bármit, még a dühét sem érdemeltem meg. Mégis akartam. Mindenét úgy, mint előtte.

-Jungkook! - szólalt meg hirtelen valaki, mire kinyitottam a szemem. Azonnal felismertem Jimint, ahogyan felénk közeledett, az elmúlt években, barátjával ellentétben semmit sem változott. Ugyanúgy nézett ki, mint amikor megismertem, talán mintha kicsit izmosabb lett volna, de ezen kívül mindene pont mint amikor utoljára láttuk egymást. Amikor Jungkookot elhagytam, nemcsak vele szakadt meg a kapcsolatom. Minden barátja, rokona, családtagja a fekete listájának első helyére tett engem, utált engem mindenki, aki csak érintkezett vele, egytől egyig, s ezek közül Jimin sem volt kivétel. Sőt. Talán ha meg kellene említeni azt a személyt, aki Jungkook után a legjobban utált, az Jimin volt. Ha nem táplált felém több gyűlöletet, mint maga Jungkook. Lehajtottam a fejem, nem mertem a szemébe nézni, meg úgy megállni sem előtte, magamban abban reménykedtem, hirtelen megnyílik alattam a talaj s magába szippant, úgyis Pokolra kerülök mindenért, amit tettem.

-Hyung, merre voltál? - szólalt meg a mellettem álló. Hangja, szavai és stílusa teljesen más volt, amikor a barátjával beszélt. Benne volt az a tipikus haveri stílus, mindig készen arra, hogy idegesítse a másikat, mégis kézzel tapintható volt a szeretet, amit Jimin iránt táplált. Hát persze, biztosan ott volt neki, amikor én nem. Nem lepődnék meg, ha a barátságuk mélyebb lenne ezek után, mint valaha.

-Nem fogod elhinni, kit láttam. Az a riban... - kezdte, azonban amikor meglátta, ki áll Jungkook mellett, amikor tudatosult benne, hogy engem lát, ajkába harapva nézett végig rajtam. Nem fejezte be a mondatot, mégis tudtam, hogy rám célzott. Ki más tartana ribancnak rajtam kívül?

Kezem kihúztam Jungkook szorításából, aki hagyta, hogy elengedjem s sajátjait zsebre vágta. Úgy álltunk egymás mellett, kínosan mint két idegen, akiket rajta kaptak valamin. Fejem lehajtottam, gipszes lábamat fixírozva. Na ebből mégis hogyan magyarázzuk ki magunkat?

-Oh, én... - kezdte Jungkook, de Jimin közbevágott.

-Mégis mit csinálsz? - kérdezte, mire felemeltem a fejem, azt hittem hozzám szól. Azonban magasról tett rám, kérdését Jungkook felé intézte, miközben szemei szikrákat szórtak. Jungkook válaszra nyitotta a száját, azonban mielőtt bármit is mondhatott volna, Jimin megrázta a fejét. - Most komolyan, mégis mi van veled? Elfelejtetted talán, ki ez? Mit csinált veled, mit okozott?

-Már elnézést, de itt állok és mindent hallok - közöltem vele szemrehányóan, hogy az "ez" megszólítás kissé megalázó volt, nem vagyok valami tárgy amiről ennyire lekezelően beszélhet.

-Nem mondod? - pislogott rám Jimin cinikusan. - Sajnos látom, elég is volt belőled. Mi van, kiszagoltad, hogy Jungkook ismét megszedte magát, s jöttél visszakönyörögni magad annak reményében, hogy ismét végigjárja veled a fél várost, felvásárolva mindent, amire csak rápillantasz?

Tátott szájjal meredtem a srácra, aki mindenféle finomkodás és kedvesség nélkül, kíméletlenül vágta a szemembe, mégis mit gondol rólam pontosan. Megszólalni sem tudtam, megvédeni vagy menteni magam, s ami a legjobban fájt, Jungkook sem szólt egy szót sem. Mintha titkon egyetértene Jimin szavaival.

-Mondhatsz bármit, de nem tagadhatod, hogy igenis szerettem őt - mutattam Jungkookra,aki lehajtott fejjel, ajkát harapdálva álldogált. Nem szólt semmit, némán hallgatta a párbeszédünket, nem foglalva állást a vitában, amelynek egyébként félig ő volt az oka.

-Nem Jinhee. Te a pénzét szeretted, a vagyont. A fényűzést, a magamutogatást, a folyamatos költekezést s bőséget. Szerinted nem tudom mekkora összegeket költött arra, hogy csak téged és a haszontalan lényed eltartsa? Hogy megvegye mindenből a századik darabot, csak mert te kihisztizted nála? Ez a szeretet! Amikor ad, ad és ad anélkül, hogy visszakérné. Soha nem kért tőled semmit, csak azt, hogy legyél mellette és te elbuktál. Az első szarban benne hagytad, most pedig ismét megjelensz, mintha mi sem történt volna? Ez a kurvák feladata... - közölte velem, szemei dühtől csillogtak, testtartása merev volt, ahogyan valószínűleg elképzelte, puszta kézzel kitöri a nyakamat.

-Hibáztam. Beismerem - emeltem fel az állam, hogy éreztessem vele, mennyire nem tud engem meghatni vagy porba tiporni a szavaival, azonban ez közel sem volt igaz, úgy éreztem minden egyes betű ami elhagyja a száját egy kis döfés a lelkembe. - De megváltoztam és tanultam a hibáimból.

-Nem - rázta meg a fejét. - Te azt tanultad meg, hogy Jungkook nélkül egy senki vagy. Nézz magadra - mutatott végig rajtam gúnyosan. - Ennyire tellett az elmúlt három év alatt? Ez minden, amit elértél? Egy nulla vagy Jinhee, érted? Emberileg egy nulla - fonta össze karjait maga előtt, ezzel megnyerve a vitánkat. Megsemmisülten álltam vele szembe, s már készültem valamivel visszavágni neki, mikor megláttam a háta mögött Sojint, ahogyan éppen felénk fut.

-Jinhee, már mindenhol kerestelek, merre... - kérdezte, de mikor meglátta, hogy kiknek a társaságában álldogálok az utca közepén, elhalkult s döbbenten, kérdőn nézett a szemembe.

Nem volt vele egyedül, én legalább annyira döbbent voltam, mint ő.