Jackpot(JK) ~ Befejezett

50.

Reggeli után Jungkook vásárolni vitt. Hazudnék, ha azt mondanám nem élveztem minden pillanatát, hogy nem törtek fel bennem az emlékek, ahogyan jártuk kézen fogva a sorokat. Jungkook mutogatott mindenfélét, utána én mutogattam ami megtetszett, néha összekaptunk mert nem értettünk egyet a másik választásával, de összességében elképesző jól éreztem magamat. Imádtam vásárolni és ezt Jungkook pontosan tudta. Imádtam az új ruhákat, cipőket, mindenféle kiegészítőket megkapni, Ő pedig nem mondott nemet semmire, bármit szerettem volna. Bár eleinte próbáltam mérsékelt lenni, figyelembe venni az anyagi helyzetünk, hogyan állunk most és talán nem tanácsos minden vagyonunk elverni, de Jungkook ragaszkodott hozzá, hogy mindkettőnknek szerezzünk be megfelelő ruhákat a kirándulásra, így hagytam hogy mindent megnézzen, ami szerinte fontos lehet. 

-És ez? - mutatott egy dzsekit a levegőben. - Vastagnak tűnik. Este biztos jó lenne...

-Nincs más színben? - húztam el a számat kelletlenül. - Annyira utálom a sárgát. Ronda. 

-Fekete? - matatott tovább a sorban. 

-Oké, a fekete tetszik - álltam mellé. - Legyen neked is ilyened. Ugyanolyan dzsekink. 

-Oké! - csillant fel a szeme, s elfordult a férfi oldalra, hogy megkeresse a szóban forgó dzseki hasonmását. Szórakozottan figyeltem, ahogyan mély vizsgálattal és figyelemmel keresi a darabok között ami neki kell, mindegyiket jó alaposan megnézve, vajon minden kritériumának megfelel e. Boldognak tűnt, én pedig kezdtem elhinni, hogy talán az is. Olyan dolgokat csináltunk újra, mint amiket régen is és semmiféle kínosság vagy kényelmetlen érzés nem volt közöttünk. Tökéletesen jól éreztük magunkat, még úgy is, hogy egy kisebb vagyont hagytunk ott majdnem minden boltban. 

-Köszönöm - fogtam meg a karját, és közelebb húztam magamhoz. Karjaim a nyaka köré fontam, úgy bújtam hozzá, miközben lehunytam szemeim. - Nem kellett volna ennyi minden, de ismersz, tudod mennyire boldog vagyok.  

-Bonyolult lélek vagy, ugyanakkor annyira egyszerű - nevetett fel, szórakozottsága mosolyra késztetett. Igen, nem voltam egyszerű eset, Jungkook azonban pontosan tudta, hogyan kell engem kezelni, talán azért is működött köztünk minden úgy mint régen. Pár év kihagyás, de mintha soha meg sem történt volna. Boldog voltam, úgy éreztem ismét élek. 

-Szeretlek - suttogtam a fülébe, mire ujjai csípőmbe mélyedtek. Vigyorogva hallgattam ahogyan élesen beszívja a levegőt, ugyanakkor nem tudtam, mégis mi lett vele, nem csináltam semmi olyat. 

-Imádom, amikor kimondod, ennyi év után is megremeg a gyomrom tőle! - magyarázta és elhúzódva tőlem, de annyira azért nem messzire, kisimított egy hajtincset az arcomból. - Mondd ki újra - hunyta le a szemeit és ide-oda dőlöngélve várta a válaszom. 

-Szeretlek - nevettem fel, Jungkook ajkai pedig mosolyra húzódtak. 

-Megint! 

-Kétszer hallottad, oszd be - másztam ki öleléséből és sietve a kassza felé indultam. Jungkook összehúzott szemekkel meredt rám, gyors léptekkel utánam indulva. 

-Nem, nekem jár ezt hallani! Hallani akarom, mondogasd! Gyerünk! - integetett ujjaival. 

-Nem! Ki kell érdemelni! 

-Szerintem ötven évre előre kiérdemeltem, na! Gyerünk! - siettetett, miközben befordultunk az egyik pénztárhoz. Ha csak visszaemlékeztem pár hónappal korábbra, amikor három év után ismét újra láttam, mintha egy teljesen másik ember állt volna mellettem. Az a megtört, fájdalommal és sérelemmel teli, reményvesztett és zárkózott ember nem volt sehol. Jungkook ismét kivirult, akárcsak egy virág, ami hosszú idő után esőt látott. Kezdtem végre megérteni, mit is jelentek Jungkook számára, s kezdtem érezni, megtanulni ő mit jelent nekem. Talán egy kis hiány kellett ahhoz, hogy rájöjjünk mindketten, már akkor összefonódott az életünk, amikor mi még a kettőnk közötti kapcsolatot egyszerű románcnak vettük. Ennél mélyebb és összetettebb volt az egész, s tudtam, bármi történjen, bárhogy legyen a továbbiakban, Jungkook az egyetlen, akit nekem szánt az élet.

-Tudod mit? - fordultam felé, kissé elszomorodva micsoda mély és nehéz gondolatok cikáztak a fejemben. - Igazad van. Életed végéig kiérdemelted, szóval elmondom neked minden egyes nap. Szeretlek - néztem rá, Jungkook arca pedig megváltozott, ahogyan ezeket kimondtam. Értette, mire célzok, értette, hogy nem csak azért mondtam mert ő hallani akarta. Hanem mert tényleg így gondolom, s komolyak a szándékaim vele, nemcsak egy pillanatnyi öröm és boldogság. 

-Én is - húzott maga elé, hátamnak döntve mellkasát és állát a fejemre támasztotta. Mosolyogva dőltem neki, annyira szorosan amennyire csak tudtam. - Bármi lesz, mindent megteszek, hogy ne legyen hiányod semmiben. 

-Tudom - fordítottam a fejem oldalra, mire egy puszit nyomott az arcomra. - Mindig ezt csináltad. 

-És ezt is fogom - bólintott. - Nézd, hajgumi. Csinálsz nekem copfot? - vett el a polcról egy összekötött kis csomót és a szalagra dobta. Kérdőn pillantottam fel a fejére, amin bár volt elég haj hozzá, nem értettem miért akarná. Látva az arcomra kiülő értetlenséget, megvonta a vállát. - Hogy vegyem a jelet a kemping során. Odahívom az idegeneket. 

-Őrült vagy - fordultam vissza és köszöntöttem a pénzárost, mert közben sorra kerültünk. 

Otthon aztán fáradtan dőltem végig az ágyon, miközben hallgattam, hogy Jungkook az apjával telefonál. Nem igazán tudtam, miről van szó, vagyis azt sejtettem, hogy a cégről, de hogy mi történik, van e valami változás, arról nem tudtam. Aggódtam, mert nem veszekedett de ugyanakkor nem is roskadt össze, teljesen kifejezéstelenül zajlott a beszélgetés, legalább egy kis érzelem suhant volna át az arcán miközben tárgyaltak. Próbáltam valamit kicsikarni belőle, de nem szólt semmit, csak fogta a kezemet és figyelmen kívül hagyott. 

-Mondj már valamit - suttogtam türelmetlenül, Jungkook azonban meg sem hallotta, vagy nem akarta meghallani, csak magyarázott tovább. Unottan vágtam magamat hanyatt az ágyon, mikor megéreztem ujjait ahogyan simogatják a kezemet. Mosolyogva pillantottam rá, ő pedig szintén mosolyogva nézett le rám. Örültem neki, hogy ez alkalommal bármi is történik de itt vagyok neki támaszként, s nem kell egyedül végigcsinálnia a dolgokat. Akár könnyűek lesznek, akár nem. 

-Ez biztos? Akkor ennyi volt? - kérdezte, s úgy éreztem lassan a beszélgetés végéhez ért. Érdeklődve támaszkodtam meg a könyökömön, úgy néztem az ágy végében ülő Jungkookra. Aki végre letette a telefont. Szomorú mosollyal néztem kissé meggörnyedt lényét s finoman közelebb csúsztam hozzá. 

-Hé - simítottam kezemet combjára. - Semmi baj, hallod? Ne aggódj...

-Tudom - fordult hirtelen felém. - Semmi baj. Nincs baj - magyarázta, mire összeráncolt szemöldökkel néztem rá. 

-Mi van? 

-Semmi. Nincs semmi, végre minden rendben. Lassan, de összeszedem magamat. Nem olyan vészes a helyzet mint gondoltam, kaptam egy kis támogatást. Minden rendben, vagyis jó úton haladok, hogy minden rendben legyen. Jól vagyunk, Jinhee - hajolt közelebb hozzám, azonban kitértem előle és a vállára csapva megálltam előtte. 

-Akkor mit drámázol? A lelkem kiaggódom miattad, erre te ilyen vagy! - sóhajtottam fáradtan, de azért mosolyra húzódott a szám. - Akkor...úgy néz ki egyenesbe jössz? 

-Jövünk - fogta meg a kezemet és az ölébe húzott. - Köszönöm - suttogta a nyakamra, mire mosolyogva végigsimítottam a hátán. Hát így néztünk mi előre. Szikla szilárdan és boldogan.