Jackpot(JK) ~ Befejezett

60.

Mintha csak tegnap lett volna, hogy ebbe az iskolába jártam. Ugyanúgy emlékeztem a járásra, pontosan tudtam az épület melyik részében mi található, még a saját termünket is megtaláltam volna magamtól. Jungkook azonban biztosra akart menni, így az iskola főbejáratánál rózsaszirmok jelezték a pontos utat. Könnyes szemekkel követtem a vékony sávot, miközben halkan nevettem. Egyszerűen mindenre számítottam, csak erre nem. Jungkook képes volt olyan szinten meglepni, amilyen álmomban sem volt. Hirtelen emlékek százai lepték el elmémet, ahogyan haladtam az osztályterem felé. Hányszor mentünk itt végig ketten, hányszor jöttünk erre a nap végén. Amikor csoportosan beszélgettünk a folyosón, amikor üldögéltünk a padokon szorgalmasan tanulva a dogákra, vagy órák előtt gyártó szinten másoltuk egymásról az elfelejtett házikat. A bújócska, fogócska, közös nassolás és ebéd, a nyüzsgő, zajos szünetek. Mind mind olyan emlékképek, amiket szívesen játszottam le magam előtt. 

Lépteim egyre gyorsultak, ahogyan közeledtem régi osztálytermünkhöz. A rózsaszirmokból kialakított ösvény szüntelenül mutatta az utat, mintha csak nem lennék biztos a dolgomban. Lépéseim visszhangoztak az üres, csendes folyosókon, amikor pedig befordultam a mi folyosónkra, megtorpantam. A termünk ajtaja zárva volt, előtte a szirmok útja véget ért. Nagyot nyelve, remegő kezekkel haladtam előre, amint pedig az ajtóhoz értem, megtorpantam. De csak egy pillanatra. Mert hirtelen minden félelmem, kétes gondolatom, aggályom eltűnt, semmivé lett és izgatottan nyitottam ki a terem ajtaját. 

Ott ült. Ott ült, ahol aznap mikor megismerkedtünk. Hátul, a helyén. Nem nézett rám, kifelé bámult az ablakon. Pont mint azon a napon. Szórakozott mosollyal ültem le előre, ahol annak idején Sojinnal megosztoztunk a padon. Egy darabig csak meredtem magam elé, majd kifordultam a padból, karommal megtámaszkodva székem támláján. Ekkor Jungkook már engem nézett. Nem szólt semmit, csak kihúzta a széket maga mellett. Ajkamba harapva álltam fel és mentem hozzá hátra, pont mint azon a bizonyos fizika órán. Jungkook mosolyogva figyelte, ahogyan odamegyek hozzá, majd kézfejére támaszkodva figyelte arcomat. 

-Makettet kellett építeni - emlékeztem vissza, hogyan is ismerkedtünk meg lassan több mint tíz évvel ezelőtt. 

-És te lefejelted az asztalt, mert aggódtál, hogy nem fog menni.

-Nem is ment - ráztam meg a fejemet. - Az egészet te építetted. Néha belenyúltam, de azon kívül miattad sikerült - mosolyogtam, mert így volt. Jungkook egyedül rakta össze a makettet, én mentálisan támogattam a projektet, fenntartottam a kommunikációt és néha beleböktem a kész munkába ha a tanár éppen arra jött. 

-Örülök, hogy te lettél a párom - mosolyodott el és az asztalra pillantott, ujjaival képzeletbeli mintákat festve a padra. Megbabonázva figyeltem könnyed és művészi mozdulatait, miközben csendben üldögéltünk egymás mellett. - Tudod - szólalt meg hirtelen. - Őszinte leszek veled. Soha nem adtam fel igazán. Haragudtam, gyűlöltelek egy ideig, de tudtam, előbb vagy utóbb de megnyugszom. Egyszerűen éreztem, hogy túl mély és túl szoros a közöttünk lévő kapocs. Talán ezért nem dobtam ki teljesen minden cuccod, talán ezért mentettem meg a legfontosabbakat anyáék házába. És most...most sóvárgok, hogy minél jobban belakd a házat ismét. Alig várom, hogy új cuccokat vegyünk közösen, és szabadjára engedd a képzeleted és ismét otthont teremts abból az üres házból. 

Könnyes szemekkel hajoltam Jungkook felé, aki nem számított rám, bár látszólag nem bánta, amire készültem, ugyanis átölelt felém fordulva, egy mély csókot hintve ajkamra. Lehunyt szemekkel préseltem magamat olyan közel hozzá, amennyire csak lehetett, amennyire a széken ülve lehetséges volt. Ujjai felcsúsztak hajamba és megmarkolták tincseim egy részét. Könnyem utat engedett magának attól az érzelemhullámtól ami végigsöpört rajtam. Rajongás, szerelem, bizalom, sóvárgás az örökkévalóság után amit vele tölthetek el. Hirtelen elváltam tőle, s arcomat nyakába fúrtam, egyszerűen el kellett bújnom előle, mert nem bírtam azzal a rengeteg érzelemmel ami rám telepedett. Jungkook nevetve simított végig hátamon, ahogyan megérezte könnyeim a nyakán. 

-Na, mi baj lett hirtelen? - kérdezte szórakozottan. - Nem bírsz a romantikámmal? 

-Nem hiszem el, hogy ennyi év után is ezt váltod ki belőlem, ez annyira nem fair. Túlságosan függök tőled - ismertem be. - És egyszerűen alig tudom elhinni, hogy nemcsak megtetszettél akkor, hanem most itt tartunk, egy óriási lépés előtt. Hogy ezt veled élhetem át. Annyira szeretlek Jungkook, hogy szavak nem léteznek rá. Csak annyit tudok neked ígérni, hogy amíg csak élek és melletted vagyok, azon leszek hogy minden tőlem telhetőt megadjak neked, hogy ott legyek neked és boldoggá tegyelek. Csak ennyit tudok mondani, mert másra nincsenek szavaim. 

Jungkook finoman eltolt magától, s felállt. Kezemet megfogva állt velem szemben, ujjával letörölve könnyeim. Felesleges volt, abban a pillanatban, hogy térdre ereszkedett előttem, újra záporozni kezdtem könnyeim. Pontosan tudtam, mit fog csinálni, pontosan számítottam rá, mégsem tudtam felkészülni erre. Jungkook olyan tekintettel nézett fel rám, mintha legalábbis a legszebb kincset látná maga előtt az egész világon. Fél kezemmel eltakartam számat, mert szinte tudtam mennyire nézhetek ki rusnyán amint tátott szájjal bőgök előtte. De ő nem foglalkozott velem, csak mindenféle felesleges monológ, szöveg, litánia nélkül előhúzott a zsebéből egy gyűrűt és felém tartotta.

-Hozzám jössz? - kérdezte, szemeiben remény csillant, mintha attól félne, hogy ebben az utolsó pillanatban meggondolom magamat és visszavonulok a francba. Mintha a hangomat ellopták volna. Megszólalni sem tudtam, csak csendben sírdogáltam és jobb híján bólogatva adtam tudtára, hogy készen állok a felesége lenni. Készen állok hivatalosan is hozzá tartozni, papírokon szerepelve, mások előtt, minden létező lehetséges módon. Jungkook felhúzta ujjamra a gyűrűt, ami úgy illet rám, mint Hamupipőkére a cipője. A vékony gyűrűn apró de csodás kő csillogott. Jungkook fülig érő vigyorral a fején felállt, s derekamnál fogva magához húzott. Eleinte csak a vállára, hagyta hogy megemésszem az eseményeket és kisírjam magamat, azonban amikor megelégelte a hisztimet, államnál fogva felemelte a fejemet és lehunyt szemekkel megcsókolt. 

Majdnem tíz évvel később. Pontosan ugyanott, ahol megismerkedtünk. 

-Szeretlek - suttogta homlokát az enyémnek. - Most és amíg csak élünk. 

-Szeretlek - válaszoltam halkan, a sírástól eltorzult és rekedtes hanggal. - Most és amíg csak élünk.