Jackpot(JK) ~ Befejezett

46.

*Jungkook*

Bágyadtan nyitottam ki szemeimet, úgy éreztem amint visszacsukom őket, tuti azonnal megint elalszom, soha nem voltam annyira fáradt mint most. Végignézve magamon, farmeremen és ingemen, nagyot sóhajtva konstatáltam, hogy arra nem vettem a fáradságot hogy legalább kényelmes ruhában fetrengjek az ágyban, úgy dőltem ki ahogyan reggel elkészültem, utcai ruhában. Kótyagosan pillantottam az órára, ami délután hármat mutatott. Próbáltam számolgatni, mégis mennyit aludhattam, de egyszerűen az agyam nem működött, így fel is adtam a dolgot, inkább oldalra pillantottam, Jinhee azonban nem volt sehol. Azonnal görcs rándult a gyomromban, hiszen emlékeztem arra mit mondott reggel, hogy itt volt velem és minimum tízszer elmondta, hogy nem hagy magamra, mégis az a kellemetlen és sajnos ismerős, fájdalmas érzés bennem volt, rossz előérzetet nyújtva. Próbáltam annyira megbízni benne amennyire csak tudtam, hinni neki és elfogadni, hogy tényleg megváltozott, mégis úgy éreztem a saját szemeimmel kell megbizonyosodnom arról, hogy igazat mondott. 

Ásítva ültem föl és némán lemásztam az ágyról, fülelve vajon merre lehet a lány, a szobában nyoma sem volt. A fenti fürdő is üres volt és a vendégszoba is, az emeleten biztos, hogy nem volt. Néma csend volt az egész házban s ahogyan lementem a lépcsőn, minden egyes fokon rosszabbul éreztem magamat. Nem volt illat sehol, hogy jelezze talán főz, nem hallottam motoszkálást se zajokat. Egyedül voltam, kezem pedig remegni kezdett, ahogyan tudatosult bennem, hogy Jinhee nincs sehol. Úgy éreztem pillanatok alatt eluralkodik rajtam a pánik, forgott velem a helység s hiába néztem bármerre, csak az ürességet láttam. Kezemmel farmerom zsebére csaptam telefonom után kutatva, azonban az nem volt nálam és fogalmam sem volt merre láttam utoljára. Szinte leroskadtam az utolsó lépcsőfokra, kezeimmel fejem támasztva, ujjaim hajamba csúsztak aprót húzva a tincseimen. Remek. Nincs itt senki és az idegösszeroppanás most látogat meg, amikor nem kéne. 

Az ajtó hirtelen kinyílt, mire felkaptam a fejemet. Jinhee lépett be a házba, mindkét keze tele volt szatyorral, látszott rajta alig bírja cipelni a sok cuccot ami nála van, engem pedig észre sem vett, annyira lekötötte, hogy ne ejtsen el semmit ami nála van. Szívem dobogása azonnal nyugodtabbra váltott, s a szoba is lassan megállt, már nem láttam kettőt a bútorokból. Mély levegőt véve enyhítettem feszült testtartásomon és figyeltem a lányt, aki levette cipőjét és halkan lépkedve a konyha felé indult. 

-Oh, felébredtél? - vett észre végül és aggodalmas pillantásokat vetett felém. - Rosszul vagy? Miért üldögélsz ott? - nézett rám mire csak megráztam a fejemet. 

-Csak úgy, szimpatikus volt ide lehuppanni - legyintettem és a francért sem vallottam volna be, hogy konkrétan félig ráájultam a lépcsőfokra. - Hol voltál? - kérdeztem és igyekeztem tűrtőztetni magamat, hogy ne hangozzak számonkérőnek. 

-Kint az udvaron - jött a válasz. Erőt véve magamon felálltam és a konyhába mentem a lány után, aki mindent az asztalra pakolt és onnan kezdett el helyrerakni mindent ami a szatyrokban volt. - Itt járt anyukád, hozott ezt-azt. Nem akart bejönni, pedig mondtam neki szívesen látom. Azt mondta most inkább hagy minket pihenni, engem azért mert úgy néz ki magas a vérnyomásom, amit nem is tudom kinek köszönhetek - pillantott rám szemrehányóan, mire kelletlenül lesütöttem a szememet. - Téged pedig a történtek miatt. Szóval elment vásárolni nekünk pedig mondtam neki minden van itthon. Neked pedig azt üzeni, apukád kézben tartja a dolgokat és most ő foglalkozik a céggel, te maradj itthon és aludj, szedd össze magad és amint helyrejöttél, visszamehetsz dolgozni - forgolódott. Kezembe vettem én is egy szatyrot és elkezdtem belőle a helyükre pakolni a cuccokat miközben csendben hallgattam Jinhee szónokolását. - Én azt mondom, döntsd el mit kérsz vacsorára, nemleges választ úgysem fogadok el, utána pedig csak elleszünk. Csinálunk valamit, nem tudom, megpróbálunk túllendülni ezen az időszakon. Hívjam fel Jimint? Szeretnél egy kicsit vele lenni? 

-Ne - vágtam rá azonnal és letettem mindent, amit a kezemben fogtam. Jinhee furán nézett rám, azonban nem szólt semmit csak széttárt karokkal várt, ahogyan látta, hogy sietős léptekkel indulok felé. Szó nélkül csúsztatta tenyerét hátamra, ahogyan magamhoz öleltem és lehunyt szemekkel hajtottam fejemet az övére. - Nem akarok senkit ide. Legyél itt, ennyi bőven elég - suttogtam és egy puszit nyomtam a feje tetejére. Jinhee karjai még szorosabbra fonódtak körülöttem, miközben feje mellkasomon pihent. 

-Rendben. Akkor ketten leszünk. Mit főzzek neked? 

-Rendeljünk valamit, hagyd most. Miért nem mondtad, hogy nem vagy jól? Képes lennél még így is itt álldogálni ki tudja meddig? 

-Mert nem tartottam fontosnak látva mennyire el vagy keseredve. Egyébként is, kipihentem magam ameddig te is aludtál szóval jobban vagyok. 

-Azért ne kockáztassunk - ráztam meg a fejemet. - Rendelek valamit és közben beszélünk. Van mit mondanom. Nem is kevés. 

-Nem muszáj beszélned róla, ha nem akarsz - húzódott el tőlem és felnézett rám. Csak akkor tűnt fel, hogy tényleg nem volt jobb állapotban mint én, legalább annyi nehézséget okoztam neki ezzel a titkolózó magatartásommal, mint amennyit én elszenvedtem a munkahelyen. Csalódottan néztem nyúzott kis lényét, ahogy folyamatosan próbálta belém önteni a lelket és én arra sem méltattam, hogy megosszam vele a problémáim. Helyette elhitettem vele, hogy tényleg viszonyom van valakivel, a sok stressztől és aggodalomtól beteg lett miattam és még csak észre sem vettem. Ha észre is vettem, nem foglalkoztam vele, túlságosan lefoglalt a saját sebeim nyalogatása. 

-Szeretlek - sóhajtottam és állánál fogva közelebb húztam magamhoz. Karjait nyakam köré fonta, ahogyan feljebb tornázta magát, hogy át tudjon ölelni, kezeim pedig derekára csúsztak, hogy szilárdabban tudjam tartani. 

-Én is - suttogta amint elhúzódott tőlem, fejét pedig nyakamba fúrta, szorosan bújva hozzám. - Nagyon szeretlek, ebben sose kételkedj.