Jackpot(JK) ~ Befejezett

34.

Számat összeszorítva húzam ki magamat Jungkook szorításából, ő azonban ismét karom után kapott és húzni kezdett maga után. Nem voltam hajlandó betenni a lábamat a házba, így minden erőmet bevetve próbáltam menekülni, azonban Jungkook erősebb volt nálam, nem hagyta, hogy menekülőre foghassam. 

-Jinhee, ne húzz fel! Gyere már, nem lesz semmi baj! 

-Nem akarok - rángattam a karom. - Nem állok készen a szüleidre, nem akarok találkozni velük. Biztos vagyok benne, hogy utálnak és én nem akarom látni rajtuk az undort, amint meglátnak. Kérlek, menj egyedül nem akarok menni! 

-Jinhee - sóhajtotta. - Tudják, hogy jössz, ne hozz kellemetlen helyzetbe, hogy végül nélküled jelenek meg. Az csak rossz fényt vetne rád, azt hinnék ismét cserben hagytál - mondta, de láttam azonnal megbánta szavait. Nagyot nyelve hagytam abba a tiltakozást s néztem rá. 

-Félek, Jungkook - mondtam halkan és szerintem teljesen jogosan. - És ha fordított helyzetben lennénk, akkor te is így éreznél. 

-De a szüleim mindig is imádtak Téged. Nem fogok hazudni, eleinte nem voltak odáig az ötlettől, hogy te meg én...hogy ismét egy pár vagyunk, de hamar megszokták és belátták ez az én döntésem és nem gátolnak benne. És ha én téged akarlak, akkor senki nem fog szólni miatta, örülni fognak neked. Kérlek ne csináld a jelenetet, nem a halálodba viszlek, egy sima grill parti amiről amúgy már régen tudtál mert szóltam és igent mondtál. Miért is magyarázom neked, előtte minden évben eljöttél. Sőt, sokan a régi ismerősök közül nem is lesznek itt, mert anyuék idén csökkentették a vendégek számát, tényleg csak a közeli barátok és munkatársak jönnek el. Meg láttam a nagynéném autóját, de ő vele mindig is jóban voltál. Nem értelek - rázta meg a fejét. 

-Jungkook, én vagyok Jinhee, aki elhagyott. A kurva Jinhee.  A pénzhajcsár Jinhee. A Jungkook szívét összetörte Jinhee. Utálnak. 

-Nem mondták.

-De gondolták - szóltam vissza, mire Jungkook elhallgatott. Persze, hogy mindenki annak tart. - Tudod mennyire nehéz ez nekem? 

-Igen, de ugyanakkor te vagy a Jinhee aki engem boldoggá tesz és aki miatt mosolygok és aki miatt ismét rendben vagyok. Ez a fontos, mindenki hibázik, én is hibáztam. De úgy érzem ismét élek, a felhők fölött vagyok jelenleg és ez a családomnak elég. Szeretlek, kérlek ne nehezítsd meg, essünk túl rajta - húzott egyet rajtam és mire észbekaptam, már be is lépett a házba, engem rángatva maga mellett. 

Nagyot nyelve ismertem fel az illatot, sokat voltam itt is, mikor Jungkook barátnője voltam. Nem volt ismeretlen a hely, ahogy a szülei sem, most mégis más volt a helyzet. Szembe kellett néznem velük azok után, amit tettem. 

-Megjöttünk! - kiáltott Jungkook s levette cipőit, azonban a kezemet nem engedte el. Óvatosan kibújtam szandálomból én is, s mezítláb toporogtam míg Jungkook lehajolt és elém nem tett egy rózsaszín kis szobapapucsot. Döbbenten néztem a lábbelire. Az enyém volt. Arra az esetre tartottuk itt, amikor ilyen helyzetben voltunk, hogy meglátogattuk Jungkook szüleit. A kék színű volt a Jungkooké, a rózsaszín az enyém. Tátott szájjal néztem a srácra, aki csak megvonta a vállát, majd ismét a cipőre néztem. Nem dobták ki. 

-Jungkook! - jelent meg az anyukája, mire elengedtem a kezét. Jungkook utánam kapott s megszorította ujjaim, szorosan tartva kézfejem, nehogy ismét elhúzódhassak tőle. - És Jinhee! - lépett hozzám a nő, majd egy ölelésbe vont. Felvont szemöldökkel pillantottam Jungkookra, aki mosolyogva, amolyan "mondtam" stílusban nézett vissza rám. - De örülök, hogy ismét látlak - mondta, mire gyanúsan összeráncoltam a szemöldököm. Nem ismert volna meg, mikor felvett Jungkook mellé pár hónapja? Annyit változtam volna? 

-Én...én is - motyogtam s álltam tekintetét, amint végignézett rajtam, miután elengedett. - De gyönyörű vagy még mindig! - mosolygott, mire egy fokkal engedtem merev testtartásomon. - Drágám, gyere megjöttek! - szólt hátra s elsietett, mi pedig követtük. A ház semmit sem változott, az illatát csukott szemekkel is megismertem volna. Nagyot nyelve léptem beljebb, Jungkook kezét egy pillanatra sem engedve el. Pont olyan érzésem volt, mint mikor először mutatott be nekik. 

-Jinhee! - hallottam meg Jungkook apjának hangját hátam mögül. Megfordulva megpillantottam, ahogyan szélesre tárt karokkal lépked felém, s amilyen szeretettel nézett rám, sírni tudtam volna tőle. Abban a pillanatban a saját apukámra emlékeztetett. - Végre látlak, hiányoztál! - közölte és egy szoros ölelésbe vont. Jungkook elengedte kezemet, így bátorkodtam én is megölelni a férfit, akinek elvesztem karjai között. - Örülök, hogy ismét itt vagy - suttogta a fülembe, majd elengedett és elégedetten nézett ránk. - Meg tudnám szokni a látványt - mutogatott ujjával Jungkook és énköztem, majd szórakozottan kivonult a kertbe. Jungkook nevetve jött közelebb hozzám, átölelve s vállamra hajtotta fejét.

-Mondtam, hogy nincs mitől aggódnod. Mindig is szerettek és ez nem változott - magyarázta, én pedig elhittem neki. Tekintetem végigjárattam a nappalin, mikor is megakadt a tekintetem a szekrénysoron. Döbbenten néztem a polcon pihenő képekre. Amelyiken én voltam és Jungkook. 

-Hé - paskoltam meg Jungkook tenyerét, mire rám nézett. - Azok ott... - mutattam a képek irányába, mire Jungkook megnémult mellettem. Kérdőn pillantottam rá. - Azok a mi képeink...miért vannak itt? Nálad semmi nincs már, amihez valaha közöm volt...

-Én... - sóhajtotta, majd megfogva a kezemet a képek elé húzott. - Én sokáig reménykedtem benne, hogy egy nap minden olyan lesz mint régen. Nem tudtalak elengedni, s bár utálni akartalak, bár el akartalak feledni, nem sikerült. Néha nézegettem a képeket egy-egy gyengébb pillanatomban. Nagyon...nagyon szeretlek Jinhee, ezt tudnod kell. Mindent meg kell tennünk, hogy ez működjön, mert nem élem túl. Nem akarok akárcsak egy napot is eltölteni nélküled - simított végig orrával a halántékomon. Könnyes szemekkel néztem a képeket, amikről azt hittem már régen megszűntek létezni. Néztem boldog arcomat, néztem Jungkook vigyorgó fejét az enyém mellett. Mindig is ő volt az igazi, mindig is boldog voltam vele. Ez nem lehet másképp.