Jackpot(JK) ~ Befejezett

38.

Ahogyan teltek a napok, kezdtem úgy érezni magamat, mintha valami amerikai romantikus filmbe csöppentem volna. Ahogy beléptünk a szeptemberbe, úgy kezdett valamiféle rutin kialakulni az életemben. Miután sikerült végre rávennem Jungkookot is, hogy menjen dolgozni és ne velem legyen állandóan itthon, próbáltam hozzászokni ahhoz az élethez, ami amúgy korábbról már ismerős volt. Reggel, mielőtt elment volna, reggelit csináltam neki, kávét főztem és azzal foglalkoztam, hogy minden elkészítsek neki, hogy zavartalanul és nyugodtan tudjon készülni majd kényelmesen munkába indulni. Miután elment, rendszerint még visszafeküdtem egy vagy két órára, aztán nekiálltam a feladataimnak, de Jungkook nem adott semmit, azt tettem amit jónak láttam. Meglepő volt néha, hogy csak ketten vagyunk mégis mennyi mindent kell csinálni egy ekkora házzal. 

Takarítottam, mostam, rendbe tettem néha azt is, amit nem is kellett volna, vásároltam, elvoltam. Unatkoztam. Korábban legalább volt annyi munkám, hogy egy gyerekre kellett vigyáznom, az lekötött teljesen, még akkor is, ha maga a megtestesült gonosz volt, gyerek képében. Horror filmbe illő kölyök volt. De legalább volt feladatom. Így Jungkook nélkül, egy tiszta, rendezett házban egyedül éreztem magamat. 

Éppen a laptopon böngésztem mindenféle információk után, mikor csengettek. Érdeklődve pillantottam fel, majd letéve a laptopot a kanapéra, megigazítva a ruhámat magamon mentem az ajtóhoz, hogy kinyissam. Nem tudtam elképzelni, vajon ki lehet az, aki napközben meglátogatna minket, nem sok mindenkire tudtam gondolni. Azonban amint megláttam Jungkook anyját, nagyot nyelve néztem a szemeibe, ujjaim kicsit meg is feszültek a kilincsen. 

-Szia - üdvözölt, fele olyan barátságosan, mint a múltkori partin. Azóta nem hallottam felőle, hogy Jungkook összekapott miattam vele, s bár sejtettem, hogy nem vagyok a szíve csücske, mindig meglepett, mennyire ellenséges tudott lenni annak ellenére, milyen jó kapcsolatot ápoltunk korábban. - Zavarok? - kérdezte. 

-Nem! - ráztam meg a fejem gyorsan. - Nem! Nem, dehogy, szeretnél bejönni? - tártam kijjebb az ajtót, mire bólintott és belépett. Letette táskáját a kis szekrényre, majd a cipőjét is levéve rám nézett. - Menjünk be, kérsz valamit? - kérdeztem ujjaim tördelve. Megmondva őszintén, Jungkook nélkül féltem kettesben lenni vele. 

-Egy kávét, köszönöm - bólintott, én pedig sietve a konyhába mentem, hogy minél kevesebbet legyek a közelében. Fogalmam sem volt róla, mit akar, de abban biztos voltam, hogy nem szaunázni hív meg. 

Ameddig a kávéját csináltam, nem szóltam hozzá és ő sem kezdeményezett beszélgetést. Tekintetét éreztem hátamon, tudtam figyeli minden mozdulatomat, s talán feltűnően tovább tartott egy szimpla kávéfőzés, mint kellett volna. Miután letettem elé a kávéját és minden olyan hozzávalót, amivel emlékeim szerint inni szerette, leültem vele szemben s csak vártam. Hogy mire, nem tudom, de az szent biztos volt, eszem ágába sem jutott megszólalni. 

-Én... - nézett rám hirtelen és letette a csészét a kezéből. Lehunyta a szemeit s egy mély levegő kíséretében folytatta. - Én nem akarok itt lenni sokáig, csak beszélni szeretnék veled. Ne nézz rám ennyire rémülten, nem fogok semmit csinálni vagy olyat mondani, ami bántana. Én csak el akarom neked mondani, amit nem tudsz. Hogy megértsd, miért tettem - mondta, mire bólintottam. Nem akartam beleszólni, hagytam, hogy csak ő beszéljen. - Nézd Jinhee, én nem utállak. Mondjuk nem is kedvellek annyira, azt az esélyed már eljátszottad. Viszont ismerlek régóta és tudom, hogy nem vagy rossz ember. Fogalmam sincs, mi történt veled három éve, szerintem te magad sem tudod, de nem is ez a lényeg. Megtörtént, és abban igazat adok nektek, hogy felesleges hánytorgatni a múltat, nem lesz jobb azzal senkinek. Viszont szeretném, ha tudnád, hogy milyen volt az életünk azután, hogy elmentél. Nem azért akarom hogy tudd, hogy rosszul érezd magad, hogy beléd rúghassak még egyszer, hogy lelkiismeretfurdalást keltsek benned. Azért akarom megosztani veled, hogy megértsd miért olyan nehéz nekünk elfogadni a tényt, hogy ismét itt vagy, hogy ismét jelen vagy az életünkben. 

Bólintottam. Kezemet inkább levettem az asztalról, hogy ne lássa mennyire remeg. Egyszerűen bele sem mertem gondolni, milyen monológ vár rám, vajon mi újat tud még nekem mondani, amit nem hallottam. 

-Az, hogy Jungkookot elhagytad, sokkal nagyobb törést okozott benne, mint gondolnád vagy mint előadja neked. Most úgy érzi a világon nincs helye annyira boldog, hogy itt vagy, teljesen elfelejtette, hogy milyen élete volt, mielőtt felvettelek volna hozzá dolgozni. Amikor elmentél...szavakba nem tudom neked foglalni, hogy Jungkook mit élt át. Fizikálisan volt belebetegedve abba, hogy itthagytad, olyan mélypontot ért el az életében, hogy néha tényleg azon aggódtam, talán túl sem éli. Volt, hogy ivott, volt, hogy sírt, volt, hogy heteken át nem evett, nem ment sehova, beteg lett. Nem érdekelte semmi, teljesen elveszítette az uralmat maga fölött, egyszerűen kifordult önmagából. Túl sokat gondolkodott, stresszelt, nemcsak a cége elvesztése miatt, hanem miattad is. Elmentél, pedig szüksége lett volna rád. Esett aznap. Kintről szedtük össze, jó beteg is volt annak következtében, hogy teljesen elázott. Egy évbe telt majdnem, hogy összeszedte magát annyira, hogy legalább ne mindig Rád gondoljon, de akkor jött a mérhetetlen utálat amit mindenki felé irányított. Láttad volna, hogy viselkedett ha egy párt meglátott az utcán. Nőt a közelébe sem engedett, közölte velünk is, meg se próbáljuk bárkivel összeboronálni, mert nem tűr meg senkit többé az életben. Jimin, a barátai, mi, folyamatosan azon dolgoztunk, hogy összeszedjük a darabjait, amikre széthullott. Az én fiam. Látni, végignézni rettenetes volt, minden nap egy kis részem meghalt, amiért ezt végignéztem. Úgy hiszem, egy nap te is szeretnél gyereket. Soha nem akarom, hogy megtapasztald milyen érzés látni, hogy semmit nem tehetsz érte, bármit csinálsz, nem használ. A lelked eladnád, hogy egy fokkal könnyíts a szenvedésén, de nem tudsz, inkább átvállalnád magadra minden fájdalmát, és nem lehet. Szenvedett vele együtt mindenki. Rengeteg munkánk van abban, hogy Jungkook jelenleg ilyen. Nem bírná ki, ha még egyszer a múlt megismételné önmagát, én pedig nem tudnám ismét végignézni. A gyermeked fájdalma benned mintha duplázódna. Neked fel sem tűnik, mekkora hatalmad van felette és erről nem te tehetsz. Viszont jól gondold át mit teszel. Ha nem vagy biztos a dolgodban, ha nem tudod úgy szeretni, ahogyan ő, akkor most menj ismét, és talán lesz esélye ezek után megmaradni. Ha viszont maradsz és tényleg bizonyítod, hogy nem leszel kétszer ennyire felelőtlen, akkor én megígérem, hogy félreteszem minden előítéletem, minden véleményem és áldásom adom a dologra. Mindegy, csak a fiam legyen jól. Ő imádva szeret már lassan tíz éve és mint említettem, én is tudom, nem vagy rossz partner a számára. De fogadd el, hogy nehéz megbízni benned a történtek után, idő kell nekünk mire rábólintunk teljes szívvel és elfogadással a dologra. 

-Persze, megértem...nem tudtam, hogy ekkora fájdalmat okoztam neki - sütöttem le a szememet, mert tényleg nem sejtettem. Gondoltam, hogy nem volt könnyű, de hogy ennyire...

-De nem szeretném, ha félnél, ha folyamatosan aggódnál. Igazad volt, neked sem könnyű ha folyamatosan kárhoztatva vagy. Meg kell próbálnunk egymás mellett megtanulni ismét élni, én azonban nem félek. Valamiért a fiam ismét boldog a közeledben, csak maradj vele. Te is ezt akarod? 

-Igen - válaszoltam gondolkodás nélkül. - Biztos, hogy ezt akarom. 

Jungkook édesanyja elmosolyodott. Én azonban nem tudtam viszonozni, csak arra gondoltam, mit tegyek a fiúnak, akit annyira szeretek, hogy elfelejtessem vele a hibáim.