Jackpot(JK) ~ Befejezett

10.

Némán surrantam ki a szobából a fürdőszobába, hogy hozzak egy kisebb vödörbe vizet egy törölközôvel együtt, hiszen mindig is így vittem le Jungkook lázát. Nem ez volt az első alkalom, hogy betegen láttam, s most sem az volt a probléma, hogy nem tudtam, mit kellene tennem. Hanem az, hogy mit fog szólni, ahhoz, ha cselekszem. Világosan megmondta, a szobáját kerüljem, ahogyan Őt magát is, viszont nem tudtam megtenni ezt annak tudatában, hogy lázasan, betegen feküdt teljesen egyedül a házban. Így felkészítve lelkem mindenre, amit majd kapni fogok, térdeltem le mellé az ágy elé a földre, s a rongyot belemártva a hideg vízbe, kicsavartam majd a fejére helyeztem. Bár felszisszent, nem ébredt fel, aminek nagyon örültem, így legalább nem tudta elutasítani a segítségem és segíthettem rajta. 

Ahogyan igazgattam a homlokán az anyagot, sikerült jobban megnéznem magamnak így három évvel később. Szinte semmit nem változott, de ugyanakkor mégis. Mivel aludt, nyugodtnak kellett volna az arcának lennie, most mégis gondterhelt, aggodalmas volt és szomorú. Lehunyt szemein láttam, hogy mozognak, mintha rosszat álmodna. Korábban nem volt így. Gyakran néztem az arcát mikor aludt, olyankor mindig úgy nézett ki, mint egy kisgyerek, aki biztonságban érzi magát még alvás közben is. Haja hosszabb volt, most már jellegzetes férfias külsővel rendelkezett, csodálkoztam, hogy utánam, ilyen kinézettel hogyan nem talált magának senkit. Valahol belül, egy aprócska gondolat ott motoszkált elmémben, talán szeret még és nem akar más nőt a helyemre. Talán. Nem tudhattam. 

Egy mély levegőt vett és összébb húzódott a takaró alatt. Bár becsuktam az ablakot, még mindig hűvös volt, így egyel feljebb vettem a fűtést a szobában. Inkább legyen melege és izzadja ki a betegséget, minthogy megfázzon. A kis asztalra tévedt a tekintetem, s ellenőriztem, minden gyógyszerből van e elég, a bögre viszont üres volt, így felálltam mellőle, hogy hozzak bele neki teát. 

-Ne... - motyogta halkan, mire megtorpantam. Meglepve pillantottam le rá, szemei csukva voltak, tudtam, nincs teljesen ébren, inkább félálomban lehetett. - Ne menj - suttogta, s nem is tudtam biztosra, vajon álmodik e vagy tényleg hozzám intézte a szavakat. Leülve mellé, megigazítottam a homlokán lévő rongyot, mivel az felmelegedett, ismét a hideg vízbe mártottam majd visszatettem a helyére. - Ne hagyj itt - magyarázta halkan, annyira halkan, hogy közelebb kellett hajolnom hozzá, tisztán értsem a szavait. - Ne... - fordult a feje oldalra, majd ismét egyenletessé vált a légzése. Szám keserű mosolyra húzódott, hiszen nem tudta mit beszél, éppen ezért nem tudta, hogy én vagyok itt. Meg is lepődtem volna, ha azt kéri, hogy ne menjek el, biztos voltam benne inkább választaná a halált minthogy én segítsek rajta. 

Lassan kilépve a szobából mentem le a konyhába, hogy főzzek neki valami meleget. Nemcsak teát, de gondoltam levest is készítek neki, mert azt régebben is imádta. Főleg, ha csirkehúsból volt, éppen ezért reménnyel telve nyitottam ki a fagyasztóját, hátha találok benne legalább egy keveset, hogy fel tudjam használni. Mosolyogva vettem ki a csomagot, hogy kiengedjen, miközben megfőztem neki a teát is, amit visszavittem mellé, majd előkészültem a leveshez. A mikró segítségével hamarabb olvasztottam ki a húst, így nem kellett órákot várnom arra, hogy magától használhatóvá váljon. 

Nem is figyeltem az időt, de valamikor délután körül járhatott az idő, mire végeztem. Hiába néztem a hűtőt, nem találtam mára feladatot magamnak, így úgy voltam vele, nem okoz neki problémát, ha ennyi az összes amit ma tenni tudtam érte. A felesleges eszközöket a mosogatóba tettem, hogy elmossam mert bár volt gépe, nem volt pofám használni, a kezem pedig nem problémás, szóval én magam is el tudok mosogatni. A leves finom, kellemes és otthonra emlékeztető illata betöltötte nemcsak a konyhát, de az egész házat is. Egyszer használtam a mosdót, de még oda is elért a jellegzetes illat. Büszke voltam magamra, mert nem sok mindent tudtam egyébként fejből megfőzni, de amit igen, azok többnyire finomak voltak. 

Egy halk koppanást hallottam a hátam mögül, mire megpördültem a tengelyem körül és ijedten néztem Jungkookra, aki az asztalra tette a bögrét. Nem is hallottam, hogy mikor jött ide. Nagyot nyelve léptem az asztalhoz, kezem remegett, ahogyan a bögre után nyúltam, viszont szívem megdobbant, amikor megláttam, hogy üres volt. Bár az is lehetséges, hogy kiöntötte, de ha nem fogadta volna el, akkor simán le is hozhatta volna vissza azzal a lendülettel, amivel felvittem neki. Érdeklődve lépett oda a tűzhelyen lévő fazékhoz és levéve a tetejét beleszagolt. Félve figyeltem a reakcióját, nem tudtam, mit fog szólni ehhez a nem várt és nem kért meglepetéshez. 

-Szedjek? - kérdeztem halkan, felkészítve magam arra, hogy ismét közli velem, vigyem haza, ne csináljak olyat amit nem kért, mikor letette a fedőt a pultra és némán bólintott egyet. Elment mellőlem, leült az asztalhoz és a fejét a kezén támasztva sóhajtott. Továbbra is nehezen vette a levegőt, de mintha egy fél fokkal jobban nézett volna ki, mint korábban. Letettem elé a levessel teli tányért, mellé egy kanalat és egy pohár teát, mire felnézett rám. Láttam rajta, szemeiből megmondtam, hogy vívódik magával, majd végül megszólalt.

-Köszönöm - mondta rekedtes hangon, megfogta a kanalat és enni kezdett. Mosolyogva néztem, ahogyan csendben falatozik, pont úgy, mint régebben, mikor megette amit főztem neki. Az emlékekre összeszorult a gyomrom,hiszen azok már csak emlékek voltak, kevés esélyt láttam arra, hogy valaha újraéljem őket. Most viszont, hogy láttam, nem olyan ellenséges mint eddig - bár ezt betudtam a betegségnek - megmelengette szívem a látványa. 

-Akkor én - léptem egyet hátra és megvakartam a fejem. - Én most megyek, ha nincs másra szükséged. A leves elég lesz holnapig, teát is főztem, holnap pedig...

-Ne - pillantott fel rám, de azzal a lendülettel be is harapta a száját, mintha nem akarná nekem elmondani, hogy mire is gondol. Láttam rajta, ahogyan harcot vív magával, végül ismét megfogta a kanalat és megvonta a vállát. - Rendben - és ezzel le is zárta a beszélgetést. Egy részem reménykedett benne, hogy marasztal, egy pillanatra el is hittem, de úgy látom, erre nincs sok esélyem.