Jackpot(JK) ~ Befejezett

28.

Duzzogva, de mégis mosolyogva figyeltem Jinhee ténykedő lényét a konyhában. Miután közölte velem, hogy hagyjam végre békén, mert csak hátráltatom a főzésben és elküldött, hogy nézzek TV-t vagy csináljak bármit amihez neki nincs köze, a nappaliba vetettem magam és a kanapén fetrengve bámultam mit csinál. Egyszer sem pillantottam a TV-re, végig figyelemmel kísértem a lányt, boldogan felelevenítve az emlékeket, amiket a helyzet hatására idéztem fel. Pontosan ugyanolyan volt minden mint évekkel ezelőtt. Jinhee csinálni akarta a dolgát, én nem hagytam és ezzel felidegesítettem, begurult és elküldött, majd messziről bámultam és terveztem magamban, hogyan fogom megközelíteni ismét.

Az a szó, hogy boldogság, kevés és gyenge kifejezés arra, amit éreztem. Egyszerűen szárnyaltam, úgy éreztem ismét élek csak attól, hogy egy házban volt velem, mégha nem is szólt hozzám, annyira belemerült a főzésbe. S amit még jobban csodáltam benne, hogy nem kérdezett, nem kellett elmondanom mit kérek és hogyan, hiszen tudta. Emlékezett rá, s mintha az a három kimaradt év soha meg sem történt volna, úgy sürgött-forgott a konyhában mint előtte. 

Borzasztóan szerelmes voltam, már-már betegesen ragaszkodtam ehhez a lányhoz, s nem tudtam vajon haragszik e rám amiért olyan kegyetlen és bunkó voltam vele az elején. Szégyelltem magamat amiért engedtem anyám ötletének és megpróbáltam utálni, mikor már akkor tudtam, hogy nem fog menni. Amióta csak ismertem, Jinhee volt az egyetlen, akire szerelemmel tekintettem s a tudat, hogy ez fordítva is így volt, mindig megdobogtatta szívem. 

Dúdolva álltam fel a kanapéról, s settenkedtem a háta mögé, majd amikor olyan pózban volt, hogy teljesen háttal állt nekem, kényelmesen tudtam nekidőlni teljes testemmel és keresztezni karjaim hasánál. Mosolyogva hunytam le a szememet, ahogyan fejem az övének döntöttem, beszívva illatát ami egyébként is belengte a konyhát s mosolyom szélesedett, ahogyan éreztem, mennyire kényelmes már az ölelésemben, mennyire is passzol a karjaimba, mennyire is illik hozzám. A másik felem, az volt Ő. 

-Jungkook, hagyj, sosem leszek kész - szidott le kedvesen, hangjában semmi harag nem volt, mindig is így beszélt velem, türelemmel és szórakozottsággal, ritkán volt tényleg mérges rám. 

-Nem - motyogtam és még szorosabban öleltem magamhoz, mire egy aprót csapott kezemre, amivel fogtam. Ennek ellenére sem húzódtam el, csak élveztem, ahogyan háta mellkasomnak nyomódik, halk légzése betöltötte a fülem, karja néha hátrébb tolódott, ahogyan ügyködött a pulton. - Jinhee? 

-Hm? 

-Kérdezhetek valamit? - suttogtam a fülében s boldogan néztem a karjára kiülő libabőrt, amit a hangom váltott ki belőle. 

-Ha azt mondom nem, akkor is megkérdezed szóval csak mondd - nevetett fel halkan, s végre hajlandó volt letenni a kezéből a kanalat. Elengedtem annyira, hogy meg tudjon fordulni, s amint visszacsúsztattam tenyerem derekára, karjait úgy emelte meg és fonta nyakam köré. Felpillantott rám, szemei csillogva néztek rám, határozottan boldognak látszott, pont mint én. 

-Amíg...amíg nem voltál itt - kezdtem óvatosan, ügyelve arra, hogyan teszem fel a kérdést. A magam részéről tudtam a választ, és szerettem volna biztos lenni benne, hogy az ő helyzete is hasonló az enyémhez. - Szóval az elmúlt három év alatt..volt valakid? - kérdeztem meg, amit már egy ideje meg akartam tudni, de nem volt merszem hozzá. Nekem nem volt, túl nagy törés volt az egész ahhoz, hogy nőre nézzek, ráadásul legbelül úgyis mindig csak Őt szerettem, felesleges lett volna szórakoznom más lány érzelmeivel. 

Jinhee egy mély levegőt vett, még szorosabban húzva magához. Orrunk összeért és ismét elmosolyodtam, hiszen ez alkalommal ő kezdeményezte a szoros ölelést, ő húzott magához vészesen közel. 

-Nem - suttogta az ajkamra. - Nem volt. Egyrészt, mert nem kellettem senkinek - közölte velem nevetve, mire megforgattam a szemem és elemeltem róla a tenyerem csak annyira, hogy lendületből a csípőjére csapjak vele. Megrándult az ütéstől de nevetve megrázta a fejét. - Másrészt mert nem akartam. Tudtam, hogy megbántottalak, de mégsem tudtam túllépni rajtad s valahol belül talán sejtettem, még egyszer együtt leszünk. És lám - hunyta le a szemét s megszüntetve a köztünk lévő távolságot, komótosan megcsókolt a konyha közepén. 

Szívem hevesen dobogott, ahogyan magamhoz húztam, ujjaimmal cirógatva minden porcikáját, amit csak elértem, feltolva kissé a rajta lévő felsőt, hogy érezhessem bőrét. Forró és puha volt, pont mint régen, ujjaim majdnem leolvadtak a kezemről csak mert ismét megérezhették, amit annyira szerettem. Ha sok ideig vagy távol valamitől ami majdnem az életet jelenti, nem csoda, hogy amint visszakapod, addig akarod élvezni ameddig csak lehet. 

-Szeretlek - suttogtam amint elváltam tőle, mire lehunyta a szemét s mellkasomra hajtotta fejét, miközben keze a nyakamról a hátamra csúszott, hogy kényelmesen tartsa azt. Fejem az övére hajtottam, ahogyan előttem állt s élveztem, hogy bújik ölelésembe, mint valami menedékhelyre. 

-Én is szeretlek Jungkook - motyogta a pólómba. - Soha ne kérdőjelezd meg vagy aggódj miatta - mondta, mire nekem szívem még hevesebben dobogott, féltem arcon csapom vele. Szorosabban bújt ölelésembe, én meg rettentően élveztem, hogy amúgy az ég világon semmit sem csinálunk, csak állunk és élvezzük a másik társaságát. Ez hiányzott nekem, ez a belsőséges és érzelmekkel teli kapcsolat ami kettőnk között volt, nem is kell mennünk sehova, nem kell hogy oka legyen, csak úgy random hozzámbújik, neki vagy nekem olyanunk van. 

-Aludj ma itt - jutott hirtelen eszembe pompás ötletem, s ezt azonnal a tudtára is adtam. Kissé eltávolodtam tőle, hogy megnézhessem a reakcióját, ő azonban továbbra is nekem dőlve, lehunyt szemmel álldogált, olyan kényelmesen és nyugodtan, egy pillanatra azt hittem elaludt állva, nekem dőlve. - Na? Mit szólsz? 

-Oké - bólintott, majd kissé elhúzódott ő is, karjaival továbbra is átölelve testem. - De egy feltétellel - magyarázta. 

-Mi az? 

-Elmész végre és hagysz nyugton, mert nem leszek kész - engedett el hirtelen. Unottan néztem rá, majd megrázva a fejem hátat fordítva neki, visszaindultam a nappaliba de azért megálltam, s a vállam fölött még visszanéztem rá. Már nem engem figyelt, tényleg folytatta a főzést, azonban nekem mosoly kúszott az arcomra. 

Ma talán boldogan fekszem le.