Jackpot(JK) ~ Befejezett

44.

Hiába aludtam egész éjszaka, egyáltalán nem voltam jobban reggel. Egyrészt ugyanúgy szédültem mint egész előző nap, lüktetett a fejem és nem tudtam mégis mi lehet a probléma. Másrészt látni sem akartam Jungkook lényét. Miután tegnap szembesítettem azzal, hogy rájöttem a titkára, vártam, hogy talán cáfolja. Talán hülyének nevez, számonkéri rajtam hogyan feltételezhetek ilyet róla. Bármilyen reakciót elviseltem volna, de azt, hogy némán magamra hagy és meg sem próbálja megvédeni magát...nem tudtam mit reagálni erre. Csalódott voltam, elkeseredett és dühös, és már akkor tudtam, hogy mire hazaér én már nem leszek itthon. Tudtam, hogy el fogok menni és itt fogom hagyni ismét, és ez alkalommal nem lesz bűntudatom, nem lesz senkinek oka és joga engem kárhoztatni. Sőt, tudni akartam a családja, a barátai mit fognak ehhez szólni ha megtudják. 

-Jinhee - rázott fel finoman Jungkook reggel, mire kinyitottam a szemeim és bágyadtan ránéztem. Alul csak egy farmer volt rajta, felül azonban semmi, félmeztelenül álldogált az ágy mellett és nézett le rám. 

-Mi az? 

-Hol van a kockás ingem? Tudod a sötétkék, amin egy zseb van. Valamelyik nap tettem ki mosásba - hadarta. 

-A szárítón - suttogtam, ismét lehunyva a szemeim. 

-Miért? 

-Mert kimostam? - kérdeztem vissza bambán, mintha nem lenne teljesen logikus miért van egy ruhadarab a szárítón. Ahol szárad. Meglepi baromarc, szárad mert voltam olyan hülye, hogy mostam rád, miközben ki tudja hol izzadtad össze. 

-Nem száradt meg időben, azt akartam ma felvenni.

-Bocsánat, hogy nem tudom kontrollálni az elemeket és szárítottam meg azonnal a széllel - sóhajtottam. - Nincs mellette vagy száz másik? 

Jungkook elveszetten és idiótán bámult rám, így nagyot sóhajtva, minden erőm összeszedve kikecmeregtem az ágyból és bedobtam a szóban forgó inget a szárítóba. Utáltam a gépet használni, mert szerintem tönkretette a ruhákat és engem kifejezetten utált mert minden ruhadarabom törp méretűre zsugorította. De ha Jungkook hét órakor vergődik, akkor kénytelen vagyok bevetni a masinát. 

-Boldog vagy? - vágtam hozzá az inget, amit csendben elkapott és minden szó nélkül felvett. A tükörben igazgatta magát, miközben betűrte az ing alját a farmerbe és egy övvel még elegánsabbra vette a figurát. Feltűnt, hogy fogyott. Reménykedtem benne, hogy legalább a munkahelyén eszik, ha már itthon semmit sem hajlandó, de ahogy láttam, bent sem foglalkozott ilyenekkel hogy étel és ital. Vékony volt és sápadt, én pedig hirtelen megbántam a feltételezést, amit a fejéhez vágtam este. Mármint, ha csalna akkor nem lenne ennyire összeroppanva. Biztos enne titokban meg jól szórakozna esténként, de ez a férfi úgy járt haza, már ha hazajött mintha a világ minden terhét a vállán cipelte volna. De mégis mi másra kellett volna gondolnom?  

-Csináljak neked valamit? - támaszkodtam a könyökömre. Jungkook a tükörből nézett vissza rám, miközben megrázta a fejét.

-Aludj vissza. Este jövök - válaszolta kurtán és minden egyéb nélkül kiment a szobából. Fáradtan dőltem vissza a párnák közé, miközben azon gondolkodtam, mikor romlott el közöttünk ennyire minden. Pár napja vagy hete tartott az egész, mégis olyan érzésem volt, mintha soha nem tudnánk már ezt helyrehozni. 

A rosszullétem egyre erősödött és úgy éreztem jobb ha meg sem próbálok kikelni az ágyból, mert lehet összetöröm magamat, nem tudnék két lábon lenni. Nem tudtam mi a bajom, fogalmam sem volt mi történhetett velem két nap alatt, de ilyet még nem tapasztaltam. Tenyerem a homlokomra szorítottam, mintha azzal meg tudnám szüntetni a fájdalmat. Könnyes szemekkel bámultam a semmibe, azon agyalva most mégis mit fogok kezdeni a nap folyamán magammal, szerettem volna zuhanyozni, lent szellőztetni, főzni legalább magamnak valamit. 

Mély levegőt véve szedtem össze magamat, és folyamatosan a bútorokra támaszkodva lépkedtem a folyosón. Úgy gondoltam talán ha egy fájdalomcsillapítót beveszek valamit enyhíteni fog, és szigorúan a lépcsőfokokat figyelve sikeresen levonszoltam magamat anélkül, hogy valamim eltörtem volna, a lépcső alján viszont megtorpantam. Jungkook állt velem szemben, hátával a bejárati ajtónak támaszkodva és némán nézett rám, arca nedves volt a könnyektől. Döbbenten néztem rá, nem tudtam elképzelni mit keres itthon, mikor úgy tudtam elment már. Már bekészültem, hogy valamit odavágok neki a titkos szeretőjéről, azonban megszólalni sem tudtam attól a tekintettől, ahogyan rám nézett. Sírt, nem kicsit és én meglepődve néztem rá, ahogyan elejti kezéből a táskáját és sietős léptekkel a kanapéhoz megy, ahova szó szerint leroskadt. 

Minden csípős megjegyzésem lenyeltem és aggódva követtem, fájt látni ahogyan ült a kanapén. Térdein támaszkodva sírt, fejét lehajtotta. 

-Mi a baj, miért nem mentél ma be? - kérdeztem halkan és megálltam előtte. Jungkook nem szólt hozzám, csak karjait megemelve, a combomnál húzott oda magához, fejét csípőmön támasztva. Szokatlan volt hirtelen ahogy hozzámért, az elmúlt napokban úgy került mint a tüzet, nem tudtam hova tenni mi lett vele hirtelen. - Jungkook, nem tudok segíteni, ha nem mondasz semmit. Kérlek, mesélj mi a baj. Megoldjuk, biztos vagyok benne - simítottam hajába, érintésem alatt megremegett és jobban sírt, mint vártam. Szinte zokogott miközben szorosan tartott magánál, úgy kapaszkodva belém, mintha nem is tudom, valami megváltó lennék a számára. 

-Annyira sajnálom - motyogta, de nem értettem tisztán szavait. 

-Mit? Mi a baj, mi történt? Miért nem mondasz semmit? - faggattam és próbáltam a szédülésemen annyira úrrá lenni, amennyire csak lehet. - Jungkook, mi történt? Mit csináltál? 

-Annyi a cégemnek Jinhee - zokogta, mire kezem megállt a mozdulatban. Kikerekedett szemekkel néztem rá, ujjai markolták a nadrágot rajtam. 

-Mi? 

-Csődbe mentem Jinhee, ismét annyi nekem - sírta a csípőmbe. Próbáltam feldolgozni a hallottakat, de nem tudtam ennyi információt összekötni fejemben. - Mindent megpróbáltam, annyit dolgoztam mint eddig még soha, minden erőmet és energiámat belefektettem, de nem volt elég. Úgy látszik ez vagyok én. Jeon Jungkook aki két céget is tönkretesz a vezetése alatt. 

Jungkook hirtelen elengedett, majd megtörölve az arcát, dühösen, csalódottan, fáradtan, leírhatatlanul kimerülten rám nézett. 

-Ott az ajtó - mutatott a bejárat fele. - Ott van, menj el ismét. Itthagyhatsz, mint három éve. Mehetsz - lendítette karját az ajtó felé, majd maga mellé ejtette és ismét tenyereibe támasztotta homlokát. Döbbenten néztem rá, nem tudtam mit kellene mondanom.