Jackpot(JK) ~ Befejezett

45.

Annyira tanácstalanul néztem Jungkookra, fogalmam sem volt mit kellene mondanom neki. Legszívesebben nyakon csaptam volna, amiért feltétlenül utalnia kellett mit csináltam legutóbb, mikor ez megtörtént, de így is annyira össze volt törve, nem volt szívem bántani. Másrészt, örültem ha a lábamon álltam és próbáltam összeszedni magamat amennyire csak tudtam, van most elég baja, nem kell, hogy még én is elájuljak neki itt, pedig közel voltam hozzá.  

-Hé - fogtam meg a kezét és magam felé húztam. Felnézett rám, tekintete fájdalommal és félelemmel volt tele, ahogyan végigmérte arcom minden szegletét. - Figyelj rám, ne menj ma sehova. Gyere, feküdj le, teljesen ki vagy merülve, utána beszélünk és találunk megoldást, rendben? - hajoltam közelebb hozzá. 

-De nem lehet, mert még meg kell...

-Nem, nem - ráztam meg a fejemet. - Nem kell csinálnod semmit, kérlek hagyd hogy segítsek. Nem vagy olyan állapotban, hogy vezess, nem tudsz tisztán gondolkodni. Sírsz, nem aludtál napok óta rendesen, össze vagy zavarodva, csalódott vagy. Ha tényleg ennyi volt a cégnek, akkor már teljesen mindegy, ha pár órát pihensz és utána elrendezel mindent, senki nem fog szólni érte. Hallgass rám Jungkook, jót akarok neked - sóhajtottam. 

-De mit csinálok, ha felkelek és te nem leszel itt? - tört ki belőle a sírás újra, bennem pedig ekkora realizálódott úgy igazán, mennyire tettem tönkre annak idején. Ahelyett, hogy támogattam volna, minden szó nélkül itthagytam, most pedig a szemeit sem meri lehunyni, mert attól fél, hogy ismét megteszem. 

-Itt leszek - guggoltam le elé, térdein megtámaszkodva. Jungkook elkapta kezeim, szorosan fogva őket, könnyes szemekkel pillantva rám. Annyira félt, rendesen éreztem abból ahogyan hozzám ért. - Ígérem neked, hogy mikor felkelsz, itt leszek veled. Mondtam, bármi legyen még egyszer nem megyek el, és tartom ehhez magamat. Együtt megoldjuk, bármi is legyen ígérem. Szeretlek Jungkook, te is tudod. És ezért aggódom magamat betegre miattad - ismertem be, mert kezdtem azt hinni, a sok aggodalom okozza a rosszullétemet, más okot nem nagyon találtam rá. 

-Ígéred, Jinhee? Megígéred, hogy velem maradsz? 

-Ígérem - sóhajtottam és közelebb hajolva hozzá egy apró csókot hintettem remegő ajkaira. Jungkook szorosan magához húzott, kapaszkodva belém mintha bármelyik pillanatban elillanhatnék. - Sőt, ha nagyobb megnyugvás, akkor felmegyek veled és lefekszem melléd, rendben? - simítottam végig a fején, mire bólintott. Elhúzódtam tőle és a kezénél fogva sikerült felszednem a kanapéről, majd felvezettem az emeletre a hálóba. Jungkook fáradtan, ruhástól dőlt az ágyra, szemeit abban a pillanatban behunyva, ahogyan vízszintesbe ért. Remegő lábakkal lépkedtem az én oldalam felé s mintha már attól jobban éreztem volna magamat, hogy itthon van, velem van és mint kiderült, soha nem is csalt meg. Úgy éreztem szívem kevésbé fáj, bár attól nem volt jobb, hogy Jungkookot ilyen állapotban láttam. Nem tudtam hogyan tudnék neki segíteni, mit csináljak, hogy enyhítsek a fájdalmán. Imádott dolgozni és saját céget vezetni mindig is, így tudtam, nem fogja egykönnyen lenyelni a kudarcot, sosem volt az a fajta. 

Amint lefeküdtem mellé, azonnal közelebb húzódott hozzám, karját átvetve rajtam. Szorosan húzott magához, mire én is átöleltem és simogattam ott, ahol tudtam. 

-Hé - suttogtam, mire lassan rám nézett. Fejét mellkasomnál támasztotta, fáradt szemeivel bágyadtan pislogott rám. - Bármi is lesz, biztosan találunk rá megoldást. Ha kell, akkor én is dolgozom vagy tarhálunk az utcán - vontam vállat, Jungkook pedig lehunyta a szemét és halkan felnevetett. - Tudd, hogy büszke vagyok Rád, mindig is büszke voltam, ha sikerül amit szeretnél, ha nem. Most elestél, de te mindig felállsz, ez alkalommal pedig itt vagyok és fogom a kezedet. Jungkook ezt nem kell egyedül csinálnod, ez a te problémád. Mindig, mindent egyedül akarsz megoldani, sosem fogadsz el segítséget, pedig azért vagyok melletted, hogy támogassalak. Kérlek, ne lökj el többet magadtól.

-Sajnálom - motyogta, arcát ruhámba fúrva. - Egy seggfej voltam, tudom. De én csak azt akartam, hogy neked mindenből a legjobb legyen és úgy érzem elbuktam. Megint. 

-De ezt rosszul gondolod. Nekem megvan mindenem amire szükségem van, megtanultam értékelni és sorrendbe helyezni a dolgokat. Tökéletesen boldog vagyok, ameddig úgy nem döntesz, hogy a világ barmát játszod és úgy viselkedsz velem mintha púp lennék a hátadon. Ha őszinte vagy velem az első perctől kezdve, mindez nem történik meg. Társak vagyunk, érted? 

-Hogy mondhattam volna meg, hogy bármennyire erőlködök, nem fogok nyerni és mindenem ismét odalesz? Kétszer fordult elő velem Jinhee, hogy állok így eléd? 

-Ahogyan elém álltál, mikor minden rendben volt. Ameddig veled vagyok, teljesen mindegy mi történik. Kilábalunk belőle, de együtt. Szeretlek. 

-Én is szeretlek. Annyira sajnálom, ahogy viselkedtem. De azt hittem, ha megutálsz talán kevésbé leszel csalódott, ha megtudod az igazat. Jinhee...

-Hm? 

-Soha nem csaltalak meg, remélem tudod. Fogalmam sincs, honnan szedted a gondolatot, de ne tárold a fejedben, mert teljesen alaptalan. Apámmal voltam minden este, ő segített minden követ megmozgatni, hogy menjenek a dolgok, az már más dolog, hogy valahogy mégsem voltunk elég ügyesek. De soha nem volt nő az életemben rajtad kívül. 

-Tudom, ne haragudj hogy feltételeztem - sóhajtottam és közelebb húztam magamhoz. - Aludj, vagy legalább pihenj kicsit, rettenetes heted volt. És utána jobban leszel és megbeszélünk mindent, kitalálunk valamit, rendben? - pusziltam meg a fejét, mire bólintott. Nem kellett sok, pár perc múlva már el is ernyedt karja körülöttem, majd lecsúszott rólam, ahogyan Jungkook el is aludt. Gondoltam, mennyire fáradt és kell neki hogy végre rendesen kialudja magát, addig nem tudtunk volna egymással mit kezdeni. 

Jungkookot ölelve én is lehunytam a szemem, abban reménykedve, hogy mikor legközelebb kinyitom őket jobban leszek és ez alkalommal tudom bizonyítani Jungkooknak, hogy tényleg szeretem és bármi is történik, vele maradok.