Jackpot(JK) ~ Befejezett

36.

Szerettem volna, ha Jungkook nem jön rá arra mit is hallottam vagy legalább tudom úgy kezelni a dolgot, hogy ne legyen veszekedés belőle, azonban nem tudtam parancsolni magamnak, egyszerűen nem ment, nem tudtam elrejteni érzelmeimet. Amint hazaértünk, azt sem vártam meg míg leállította a motort, elég volt megállnia már ki is szálltam a kocsiból s berobogtam a házba. Cipőmet lekaptam magamról s táskámmal a kezemben felsiettem az emeletre. Hallottam az ajtót záródni, azonban nem néztem hátra, csak felmentem az emeletre s a szoba fele vettem az irányt. Pár hete, mikor Sojin közölte, hogy nem szeretne már velem lakni, Jungkook nélkülem ment el a cuccaimért s hozta el őket ide vissza hozzá, így nekem nem kellett szembenéznem barátnőmmel, miután többször is hátbaszúrt. Nem mondom, hogy nem fájt és eleinte nem hiányzott a jelenléte, de megpróbáltam azzal vigasztalni magam, hogy talán így a legjobb és Jungkook mellett minden rendben lesz, nincs is szükségem másra. Azonban így, hogy őrá sem voltam jelenleg kíváncsi, nem tudtam hova kellene mennem, hiszen jelenleg utáltam azt a két embert, akihez bármi közöm is volt, s nem mehettem vissza Sojinhoz, mert éppen haragszom. A lehetőségeim ismét lecsökkentek, konkrétan egy házra. Ide. Talán egy másik szobában tudom tölteni az éjszakát, de ennyi. A szekrényben lévő tükörben megláttam Jungkookot az ajtó mellett állni, vállával nekidőlt a keretnek úgy figyelte mit csinálok. Ajkát rágcsálta, szemmel láthatóan el volt merülve a gondolataiban. Felálltam s a tükörben visszanézve rá, felvontam a szemöldököm. 

-Mi bajod van? - kérdezte hirtelen. - Nem hinném, hogy az ujjad fáj ennyire, szóval beszélj. Eddig minden rendben volt, mi ütött beléd? - kérdezte, s bár szavai erősek voltak, hangneme nem tűnt idegesnek, sokkal inkább érdeklődő volt. 

Összepréseltem ajkaim, miközben megfordultam s keresztbe tett karokkal álltam előtte. Arckifejezésem látva, kissé megszeppent, süthetett belőlem a düh, bár én inkább csalódottságnak éltem meg. 

-Miért hazudtál nekem? - kérdeztem halkan. Bár erősnek tűntem, törékenynek éreztem magamnak és gyengének, mintha bármelyik pillanatban összeeshettem volna. - Mindig azt mondtad, hogy őszinte vagy velem, bármiről is van szó. Akkor most miért nem voltál az? Miért hazudtál? 

-Miről beszélsz? Mikor hazudtam én neked? - kérdezte, de láthatóan nyelt egyet, mintha tudta volna, hogy most igazam van. 

-Azt mondtad miután kibékültünk, hogy anyukád nem ismert fel. Hogy nem azért vett engem fel, mert terve volt az egésszel és hogy te sem tudtad elsőnek, én vagyok az. Azt mondtad, minden véletlenül történt - magyaráztam, szememet pedig szúrni kezdték a könnyek. 

-Igen - válaszolt, de habozott előtte. Tudtam, hogy hazudik, de nem akartam, hogy igaz legyen. Szerettem volna, ha erre is talál valami magyarázatot, ahogyan a Sojinnal való dolgára is talált, s azt elhittem, mert soha nem hazudott előtte. De ezek után hogyan higgyek neki, mikor saját fülemmel hallottam a saját anyja szájából? Bosszú miatt vettek fel, ebből nem magyarázza ki magát. 

-Igen - válaszoltam halkan. - Igen? - kérdeztem remegő hanggal. - Akkor miért hallottam ma meg, amint anyukád ennek az ellenkezőjét állítja? 

Jungkook tág szemekkel nézett rám, nem szólt semmit. Csak bámult rám, tudta, hogy ezt nem ússza meg, ahogyan én is tudtam, nem is fogom annyiban hagyni. 

-Jinhee...én...

-Tisztán hallottam, amint ma azt mondta, szándékosan, bosszúból vett fel, hogy majd jól megfizetek azért, amit tettem. A nagynénédnek. Ketten beszélgettek a konyhába, s még annak is hangot adott, mennyire nem örül a ténynek, hogy ismét megpróbáltuk a kapcsolatunkat. Ami felettébb érdekes, tekintettel arra, hogy úgy örült nekem, mikor meglátott mint majom a farkának. Jungkook, miért hazudtál nekem? Miért nem tudtad a szemembe mondani, miért vagyok itt első helyen? 

-Kérlek, hallgass meg...

-Nem! - ráztam meg a fejem. - Te hallgatsz, én beszélek! - tartottam fel az ujjam, Jungkook pedig láthatóan nem volt felkészülve a stílusomra, de mégis tűrte, s egy aprót bólintva hagyta, befejezzem mondanivalómat. - Mondtam, hogy nem jó ötlet ismét járnunk, mondtam, hogy nem állok készen, hogy nem akarom, de hallgattam Rád, mert azt mondtad minden rendben lesz! Azt mondtad, elfelejtjük az egészet, hogy megpróbáljuk túltenni magunkat a múlton, azt mondtam legyen. Visszaköltöztem hozzád, annak ellenére, hogy nem akartam, még nem álltam készen rá, de megtettem, mert egyrészt a legjobbat akartam neked, és tudtam, talán akkor boldog leszel ha ittvagyok, másrészt mert hallottam, mikor Sojin megkeresett. Nem szóltam semmit, azon dolgoztam, hogy minden olyan legyen mint régen. De nem tudom ezt csinálni, mégis hogyan lépjek túl, hogyan éljek melletted úgy mint régen, mikor folyamatosan fel van hánytorgatva ami három évvel ezelőtt történt? Utálnak a barátaid, utálnak a szüleid, utálnak a rokonaid, a szomszédaid, a felmenőid akik már régen nem is élnek, esküszöm még a madarak is úgy csiripelnek, hogy engem idegesítsenek! Jungkook, minden létező lény utál aki a közeledben van, de te ennek ellenére elvárod, hogy boldogan, mosolyogva minden visszaálljon a helyére, folyamatosan azt mondogatod, megvédesz és csak az számít, te mit gondolsz, de én ezt nem bírom csinálni tovább! Hogyan lépjek túl a múlton, hogyan nézzek előre, hogyan legyek boldog melletted, mikor nyílvánvalóan nem vagyok az? Én csak egy munkát akartam, tiszta szándékkal jöttem ide, hiszen nem tudtam kihez jövök! Mégis jöttem, eltűrtem minden sértésed amit eleinte nekem céloztál sőt még igazat is adtam, tudtam megérdemlem de ennél többet nem tudok már tenni! Szeretlek, nagyon szeretlek ezt te is tudod, de én ezt nem tudom csinálni. Megbántottál. Hazudtál. Pont te, aki eddig soha, soha amióta ismerlek nem tetted meg - hajtottam le a fejem, megtörölve nedves szemeim. 

Jungkook semmit sem szólt. Semmit. Még lélegezni sem hallottam, nem jött oda hozzám, nem csinált semmit. Csak sarkon fordult és kiment a szobából.