Jackpot(JK) ~ Befejezett

24.

-Szeretlek - suttogtam, miközben karjaim továbbra is Jungkook nyakában pihentek. Mosolyogva hajolt közelebb hozzám apró puszit hintve orromra, majd felső ajkamra, amit boldogan viszonoztam. Az ölében ültem, vele szemben, kezei a derekamon pihentek, minden egyes csókkal közelebb húzva magához. Szemei csukva voltak, hosszú szempilláit mindig is irigyeltem, mert nekem festve sem volt akkora, gyakran fenyegettem vele, hogy egyik éjszaka, amikor nála alszom és nem figyel levágom őket és felragasztom a saját szememre. Válasza az volt, még a szempilláit is nekem adná. 

-Én is szeretlek - mosolygott bele a csókba, majd keze felvándorolt nyakamig, hajamat lesöpörte a vállamról a hátam mögé, s elhúzódott, éppen annyira, hogy fejét lehajtsa és nyakam hajlatába fúrja. - Jinhee...

-Hm? Mi az? - simítottam hajába, finoman végigszántva tincsei között. Fél kézzel a vállába kapaszkodtam, fél kézzel fejét simogattam, ő kezei pedig ismét derekamon pihentek. Nagyon sokszor fordult elő, hogy nem csináltunk semmit, csak így ültem az ölében és élveztem, hogy vagyunk egymásnak. Néha átcsapott egy kis mókába, de legtöbbször csak pihentünk, élveztük a másik társaságát. Jungkook tipikusan az a fiú volt, aki mindig figyelembe vette én mit szeretnék és ha nekem csak arra volt szükségem, hogy csak ott legyen velem, hogy némán szeressük egymást, akkor azt kaptam, ha felhevült a szituáció, akkor pedig fizikálisan is kifejeztük vonzódásunkat. Bárhogy is volt, sosem az ösztönei vagy érdekei vezették, hanem azok az apró dolgok, amik még szorosabb kapcsolatot alakíthatnak ki közöttünk. 

-Szombat este csillaghullás lesz, és Jimin két napja nyaggat, hogy nézzük meg - motyogta, mire felnevettem. Jimin és a hobbijai. - Szóval arra gondoltunk, hogy kicuccolunk a hátsókertbe és Jimin nézi a csillaghullást, én pedig megtűröm mert a barátja vagyok. Gyere át - búgta a nyakamba, hangjától végigfutott rajtam a kellemes borzongás. - Gyere át és itt alszol. Garantálom te is csillagokat fogsz látni - szorított csípőmre, mire nyakon csaptam. 

-Hülye - vigyorogtam, ő pedig bőrömre kuncogott. - Rendben, átjövök, de ugye tudod, hogy lassan ideje lenne intézni az egyetemi papírokat, így haladunk el sem kezdjük - szóltam rá némi szigorral a hangomban. Ő csak felemelte a fejét és mosolyogva a szemembe nézett, mielőtt bólintott volna. Így, a gimi után mindketten ugyanarra az egyetemre akartunk menni, persze együtt nem is kérdéses, de addig halogattuk a jelentkezést már majdnem kicsúsztunk a határidőből. Jungkook lehunyt szemekkel, csücsörítve hajolt felém, mikor megrezzent a telefonom így mindketten odakaptuk a fejünk. Kezembe véve, összeráncolt szemöldökkel néztem a számot, nem volt ismerős. Jungkook csendbe maradt, míg felvettem a telefont s finoman simogatta a póló alól kilógó derekamat. Azonban amint az illető elmondta kicsoda és miért is hívott engem, szemeim abban a pillanatban megteltek könnyel. Jungkook eleinte érdeklődve, később pedig aggódva nézett rám, tátogva kérdezgette mi történt, keze automatikusan siklott hajamra, hogy végigsimítson fejemen. Én azonban nem válaszoltam, csak elengedtem a kezemben lévő mobilt, ami hatalmas csattanással zuhant a földre, apró részeire törve. 

Némán üldögéltem a padon, ami a szüleim sírja előtt volt elhelyezve. Mondanom sem kell, azon a hétvégén nem néztünk csillaghullást. Nemcsak azért, mert lázasan feküdtem az ágyban, a napokon át tartó sírás és gyász következtében, hanem mert nem bírtam az égre nézni sem tudva, a szüleim már ott vannak, engem itthagyva ezen a kegyetlen világon. Jungkook egyszer sem mozdult mellőlem akkor, rengeteget aggódott és félt abban az időben. Rendkívül beteg voltam, eleinte lelkileg, később pedig fizikailag és bármit csinált, bárhogy próbálkozott, nem javult az állapotom. A mai napig nem köszöntem meg neki. 

Nagyot sóhajtva hunytam le a szemem, ahogyan a szellő belekapott a hajamba. Nyár vége fele volt, nem volt annyira meleg már, ahogy közeledett a délután, az este, úgy hűlt le az idő ahogyan úton volt a szeptember. Gipszes lábamat lóbáltam, lassan már azt is mehettem levetetni. Eleinte beszéltem hozzájuk, mikor kijöttem, de aztán beláttam, felesleges. Hamvakon kívül nincs itt semmi, nem is tudtam minek járok ki ide üldögélni, mintha csak egy park lenne. A legtöbb ember annyi időt tölt itt el, amennyit nagyon muszáj, gyorsan rendbeteszi a sírt és már húz is innen elfele, én pedig üldögélek mintha életem napjait élném.