Jackpot(JK) ~ Befejezett

20.

Könnyeim végigszántották arcomat, ahogyan lehunytam szemeim. Kezem automatikusan Jungkookéra vándorolt, szorosan fogva őt, pontosan úgy, ahogyan ő is tette. Teste rázkódott, ahogyan csendben sírdogált a vállamon, s nem tudtam, mennyire őszinte, mennyire önmaga és nemcsak az alkohol hatására nyílt így meg előttem. Bármi is volt az oka, fájt hallanom szomorú, megtört hangját, éreznem magam körül karjait amikkel szinte kapaszkodott belém, éreznem forró könnyeit, amik kezdték átáztatni felsőm nyakrészét. 

-Jungkook, én...

-Miért csináltad? - vágott közbe hirtelen, hangját fel sem ismertem, idegen volt számomra ez a törékeny, sérült énje. Nehezen értettem mit mond, egyrészt a sírástól eltorzult hangja miatt, másrészt mert a vállamba motyogta a szavakat. - Miért tetted? Miért mentél el és hagytál magamra? - zokogta keservesen, mire megpróbáltam megfordulni az ölelésében, viszont nem hagyta, makacsan tartott maga előtt, mintha nem akarná, hogy sírni lássam, mintha nem akarna gyengének tűnni előttem...mint aki szégyelli, hogy ennyire összetört. 

-Nem tudom, Jungkook. Nem tudom, én csak...én... - sóhajtottam és tenyerembe temettem arcomat. Miért mentem el? 

-Miért tettél tönkre? Miért Jinhee? Miért hagytál el, mikor szükségem volt Rád? Miért? - kérdezgette folyamatosan, mint egy kisgyerek, aki kitartóan faggatja a szüleit minden olyan dologról, ami új számára. Nagyot nyelve fontam le magamról a karjait, s egy kis erőfeszítésembe telt, de végül elengedett. Egyik kezét arca elé kapta, takarva szemeit, nehogy meglássam mennyire könnyes, fájdalommal és bánattal teli. Nem láttam még így soha. Nem tudtam elképzelni, hogy ilyen létezik. 

Kezemet a mellkasára támasztottam, s finoman tolni kezdtem az ágy felé. Nem ellenkezett, valószínűleg mert nem gondolkodott tisztán, még mindig elég erőteljesen belengte az alkohol szaga, s még ha nem is volt annyira másnapos mint vártam, magánál sem volt teljes mértékben. Addig toltam, ameddig le nem ült az ágy szélére, én pedig megálltam előtte, térdei súrolták az enyémeket. Lehajoltam, hogy a szemébe nézhessek, s ujjammal megemeltem az állánál fogva, kényszerítve arra, hogy rám nézzen. 

Jungkook engedelmeskedve nézett szemeimbe, de bár ne tette volna. Ahogyan rám nézett, inkább haltam volna meg, minthogy állnom kelljen pillantását. A lelkébe láttam, ahogyan szemeztünk egymással, tekintete annyi fájdalommal, csalódottsággal, bánattal és megtörtséggel volt tele, szinte minden érzelmét átadta nekem, a szívem szakadt meg attól, ahogyan nézett rám. 

-Annyira sajnálom Jungkook - sírtam el magamat, nem tudtam érzelemmentesen elmondani amit akartam. Ajka megremegett, amit be is harapott, ahogyan várta, mit mondok neki. - Minden nap utálom magamat amiatt, amit tettem. És nem azért mert nekem szar, nem azért amit én élek át. Hanem mert összetörtem valakit. Téged. Minden nap egyre jobban gyűlölöm azt a napot, amikor hátbaszúrtalak, amikor elhagytalak. Nem érdemeltelek meg, nem érdemellek meg és soha nem is foglak - sóhajtottam miközben felálltam. Jungkook karja azonban már derekam köré is fonódott, ujjaival jobb híján farzsebembe kapaszkodott, pólómat markolta ahogyan szorosan font magához. Fejét hasamnak döntötte, úgy csimpaszkodott belém, miközben továbbra is sírt, de már nem annyira mint percekkel korábban. Kezdett fáradni. 

-Kérlek...- nyögte halkan. - Kérlek ne menj el többet - suttogta, de tisztán hallottam így is. Ujjaim tincsei közé csúsztak, fejét simogattam, ahogyan ott könyörgött nekem. Egy sóhaj hagyta el a száját, amint megérezte kezeim a fején, lágyan cirógatva haját, simogatva azt amit érek ujjaimmal. Ujjai szorosabbra fonódtak derekam és farmerem körül, míg én mély levegőt vettem. 

-Nem megyek el többet - válaszoltam halkan, s lehunytam a szemem, elengedve két könnycseppet, mielőtt befejeztem volna a mondatom. - De vissza sem jövök. 

Jungkook kétségbeesetten, fáradt arccal emelte rám tekintetét. Csalódottan pislogott rám, minden egyes pislogásnál újabb könny futott végig már így is nedves arcán. 

-Nem jöhetek vissza és ezt Te is tudod - suttogtam, továbbra is simogatva a fejét, ujjammal letörölve az előbújó könnycseppeket. - Nem tehetem meg Veled. Nem érdemellek meg, és ezt be kell látnod. Olyat érdemelsz, aki őszintén, mindentől függetlenül szeret. 

-De nekem nem kell más Jinhee - hunyta le a szemeit s egyik kezével elengedett annyira, hogy megdörzsölje arcát, utána vissza is kapott utánam. - Már nem szeretsz? Már nem szeretsz, igaz? 

-Dehogynem Jungkook. Teljes szívemből szeretlek, mindig is szerettelek - közöltem vele...az igazat. Mert ez volt az igazság. Mindentől eltekintve. Szerettem mindig, és ez nem múlt az évek során. 

-Akkor? Mi tart vissza? Miért nem akarsz visszajönni hozzám Jinhee? Jó életed lenne, bármit megadnék...

-Soha nem tudnám már neked bebizonyítani, hogy Miattad jövök vissza, csak és kizárólag pusztán szerelemből...

Jungkook ismét zokogni kezdett, ahogyan lassan kezei lecsúsztak a derekamról. Tenyere végigcsúszott fenekemen, combomon egészen a térdemig, de ez a mozdulat mindkettőnk számára volt inkább fájdalmas és keserű, mintsem ültetett volna bármilyen gondolatot a fejünkbe. Bár továbbra is simogattam a fejét, éreztem ahogyan fokozatosan ernyed szorítása körülöttem, míg végül teljesen elengedett. 

-Sajnálom Drágám - suttogtam, majd lehajtottam a fejem, hogy egy puszit nyomjak a homlokára. Lehunyt szemekkel tűrte, majd megmarkolta hirtelen csuklómat, s közelebb rántott magához. Mielőtt ellenkezhettem volna, ajkait az enyémekre nyomta, olyan lendülettel s hévvel, hogy felfogni sem tudtam. Remegve viszonoztam csókját, ahogyan karjaim a nyaka köré fontam kissé előredőlve, ő pedig felemelte két tenyerét s az arcomra simított velük. - Sajnálom - suttogtam az ajkára, amint elváltam tőle. Könnyes tekintettel döntöttem végig az ágyon, teljesen biztos voltam benne, hogy még szüksége van egy kis alvásra. Lehunyt szemekkel dőlt végig az ágyon, lábait felhúzva. Feje alá kényelmesen betuszakoltam a párnáját, s a takarót felhúztam rá, egészen a válláig. 

Elaludt, abban a pillanatban, hogy vízszintesbe került. Nagyot nyelve kaptam mellkasom elé a kezemet, ahogyan szívemre helyeztem tenyerem, kitapintva a heves dobogást és szorítást egyszerre. Szinte biztos voltam benne, hogy erre nem fog emlékezni később, s talán így a jó. 

Talán pont így kellett lennie.