Jackpot(JK) ~ Befejezett

33.

Minden erőmet bevetve próbáltam kezeim remegését csillapítani, miközben lesétáltam a lépcsőn. Jungkook szavai folyamatosan átfutottak gondolataim között, egy pillanatra sem hagyva engem nyugton, s talán attól féltem, ha szembe kell néznem vele, nem tudom elég hitelesen előadni neki, hogy mennyire tetszik az ötlet. Hogy őszinte legyek magammal, egyáltalán nem voltam készen erre. Bár most ismét nem volt választásom, pont úgy mint mikor először tettem a lábam ebbe a házba, akkor mégis más volt a helyzet. Akartam vele lenni minden egyes nap, szerettem volna tényleg együtt élni vele, úgy viselkedni mintha már ezer éve házasok lennénk, gondoskodni róla...minden álmon volt, hogy együtt legyünk. Állandóan. Most viszont rendesen megijesztett a gondolat, hogy egy ekkora szakadék után Jungkook elvárja tőlem, hogy mindent úgy csináljak, mint előtte. 

Egy mosolyt erőltetve arcomra beléptem a konyhába, ahol Jungkook már az asztalnál ült és a telefonján nézett valami videót. Csak néztem széles vállait, sötét haját amire rásütött az ablakon beszűrődő nap. Szerelmes voltam, ez nem kérdéses. De hogy ismét főállású barátnő legyek...nem is tudom mi volt a problémám. Valahol belül úgy éreztem, fog ez még fájni. Némán a hűtőhöz léptem és derékig bemászva mértem fel, miből tudok neki reggelit készíteni, mikor derekamon megéreztem kezeit és húzni kezdett maga felé, így felegyenesedtem és hagytam, hogy megöleljen. 

-Kérdezhetek valamit? - suttogta a fülembe, mire bólintottam. Pontosan tudtam, mit szeretne mégis igyekeztem úgy tenni, mintha fogalmam sem lenne arról, mi történt korábban. Úgy terveztem háttal leszek neki, ne lássa az arcomat, úgy könnyebb hazudni, azonban megfogta a kezemet és bezárva a hűtő ajtaját szépen a nappaliba húzott. Ajkamba harapva követtem, mintha minimum a vesztem felé igyekeznék és hagytam, hogy lehúzzon magával szemben a kanapéra. Ajkamba harapva figyeltem arcvonásait, s szemeit, amelyek elmerengve bámultak a semmibe, nagyon gondolkodott, hogyan avasson be a dolgokba. Eszem ágában sem volt megkönnyíteni a dolgát, úgy voltam vele majd kitalál valami jó indokot vagy egy jó módot, hogyan hozza szóba a témát. 

-Szóval...arra gondoltam, hogy... - kezdett bele, azonban elhallgatott. Amilyen magabiztosan beszélt Sojin előtt, annyira elveszettnek tűnt amikor már velem kellett közölnie a tényeket. Végülis nem volt más választásom, mindenképpen ide kell jönnöm, hiszen fültanúja voltam annak, hogy Sojin konkrétan kirakott a lakásból és teljes mértékben meg is teheti, hiszen nem közösen béreltük. Ő csak befogadott maga mellé, amúgy a lakás teljes egészében az övé volt. Így Jungkooknak azt kellett velem finoman közölnie, hogy muszáj leszek ideköltözni, hiszen a másik lehetőségem valamelyik híd marad. 

-Igen? - kérdeztem érdeklődést színlelve.

-Arra gondoltam, hogy most, hogy minden rendben köztünk ismét és...hát, hogy ne legyek mindig egyedül és neked se kelljen Sojinnal lenned, főleg a történtek után... - magyarázta, miközben tarkóját vakargatta. - Én arra gondoltam, hogy talán visszaköltözhetnél hozzám. Tudom, korai és nem érzed magad teljesen kényelmesen, én azonban szeretnék mindent teljesen helyre hozni, és végülis, te ide tartozol...soha nem is lett volna szabad elmenned - magyarázta, s bár szívem hevesen dobogott, nem akartam, hogy tudja mennyire boldoggá tesz amit mond. És egyben mennyire meg is rémít. 

-És mi lesz Sojinnal? - kérdeztem ártatlanul. - Most haragszom rá, de nem hagyhatom egyedül...

-Talál valaki mást. Jinhee... - sóhajtott Jungkook szemeit lehunyva. - Én értem, hogy barátok vagytok, de nem hiszem, hogy Sojin valóban jó barátnőd lenne. Nem szeretem ha vele vagy és nem bírom elviselni, hogy egy olyan kis lakásban nyomorogsz mikor nézz körbe, ha a szekrényben aludnál is kényelmesen elférnél. Jinhee én jót akarok neked és azt akarom, hogy a közelembe legyél. Sojin tuti talál valakit ha nem akar egyedül lenni. Nem akarom rád erőltetni - próbálkozott, mintha csak tényleg jólelkűségből akarná nem pedig amiatt, hogy ne kerüljek utcára. Tényleg nem tudnék hova menni, mégcsak nagynénim vagy unokatestvérem sincs a közelben. - Ha nem akarod, nem is kell velem aludnod. Mehetsz valamelyik másik szobába. De nem akarlak messze tudni, főleg a mai éjszaka után. Tudod mennyit jelentett nekem, hogy ismét itt vagy?

Sóhajtva megráztam a fejemet és megfogtam a kezét. 

-Rendben. Visszaköltözöm - bólintottam egy aprót, s próbáltam boldognak tűnni. Jungkook le sem tagadhatta volna érzéseit, mintha legalábbis igent mondtam volna neki egy lánykérésre. - De egy valamit kérek cserébe. 

-Bármit szeretnél. Bármit - adott egy puszit kezemre, amit időközben a sajátjai közé vett. - Mit szeretnél? 

-Szeretném ha lassan haladnánk már amennyire ez után lehet. Ne vedd természetesnek, hogy itt vagyok, ne vedd alapvetőnek, hogy veszel nekem bármit, ne szokj hozzám túlságosan. Idő kell, mire ismét megszokjuk a másikat, nem akarok még egyszer csalódást okozni és én sem csalódni. Rendben? - simítottam végig az arcán. Jungkook tenyerembe bújva bólintott. 

-Rendben. Ezt meg tudom oldani - mosolyodott el, majd közelebb hajolva egy gyors puszit nyomott a számra. - De azért azt mondhatom, hogy szeretlek - hunyorgott. 

-Persze - nevettem fel. - Én is - öleltem át, vállára hajtva fejemet. Kezei hátamra csúsztak, úgy húzott közelebb magához, ujjai bőrömet cirógatták ami kilógott a felsőm alól. - Mit kérsz reggelire? 

-Túl éhes vagyok, nincs kedvem megvárni, míg csinálsz valamit. Menjünk valahova reggelizni - mondta, mire ellenállhattam volna addigra már fel is pattant és az ajtóhoz sietett, felkapni a cipőjét. - Utána pedig sétálhatunk. 

-És dolgozni mikor fogsz? - húztam össze szemeim. 

-Még van időm - legyintett s sietve meglengette előttem a kulcsokat, hogy haladásra bírjon. Gyomrom görcsbe rándult, ahogyan végiggondoltam, mibe is egyeztem bele pontosan. Biztos menni fog ez három év után?