Jackpot(JK) ~ Befejezett

22.

-Megőrülök, komolyan mondom - téptem a hajam, ameddig Sojin csendben üldögélt mellettem és emésztette a hallottakat. Miután elmeséltem neki, mi is történt Jungkook szobájában délelőtt, ketten próbáltuk összerakni a képet, agyaltunk és ötleteltünk, vajon mennyi lehet a valóságtartalma Jungkook monológjának.

-Mennyire volt részeg? 

-Mondom, amennyire egy ember elérheti a mélypontot. Teljesen ki volt csapva, azt hittem először, hogy csak másnaposak mind a ketten, mert leültek enni. Aztán egyszercsak mögöttem termett, össze vissza beszélt, sírt, könyörgött...olyanokat mondott, amiket józanul sosem mondana már - hunytam le a szemem csalódottan. Amikor először voltam nála a szakításunk után, tisztán éreztette velem, mennyire nincs ínyére a jelenlétem, s bár az utóbbi időben nem úgy viselkedett, mint aki annyira haragudna rám, továbbra sem hittem, hogy békülésre adná a fejét csak úgy. 

-És megcsókolt...

-Meg - bólintottam, ajkam beharapva, mintha csak azt várnám, maradt belőle még valami rajtam. De érintésének már nyoma sem volt, csak emlékeimben élt csókja, amit évek óta újratapasztaltam. Még úgy is, hogy alkoholos volt, úgy is, hogy nem őszinte, megmelengette a bensőm. Jungkook csókja volt végülis, nem akárkié, az első szerelmemé.

-Mire te? 

-Hát otthagytam. Mégis mit kellett volna tennem? Ha magához tér vagy felkel s kijózanodik és a Pokolra küld sokkal jobban fájt volna - sóhajtottam. - Mondtam neki, hogy felejtse el, hogy köztünk már sosem lesz semmi, mert nem tudok ezek után olyat tenni vagy mondani, amivel bizonyítom, hogy tényleg Őt szeretem és nem az anyagiakat. 

-És komolyan gondoltad? - trafált bele Sojin pontosan úgy, ahogyan a legjobb barátnő szokott. Komolyan gondolta a franc. Majd meghaltam, hogy ismét minden olyan legyen mint régen, de nem tehettem meg vele, hogy újra összetöröm vagy megbántom, túlságosan jó ember, jó barát volt hozzá. -Ha most teljesen komolyan eléd állna, és azt mondaná Neked felejtsetek el mindent, megbocsát csak menj vissza hozzá, mennél? - kérdezte. 

-Mennék - válaszoltam gondolkodás nélkül. 

-Szerintem meg kellene beszélned vele holnap - vont vállat Sojin. - Ha komolyan gondolta, ha igazat beszélt, akkor itt a lehetőséged. Ha mégsem, legalább tudod, hogy nem fogod ennél jobban bántani mert nem érdeklődik irántad. De így csak szenvedtek mind a ketten, teljesen felesleges nyomorítani a másikat lelkileg, fizikailag. 

-Igazad van, de holnap nem megyek - mondtam, és felállva az asztal mellől, a szobám felé indultam. 

-Hova mész? 

-Anyuékhoz - sóhajtottam, megvakarva homlokom. 

-Azóta nem látogattad meg őket, hogy...

Igen, akkor voltam utoljára a temetőben, mikor Jungkookot elhagytam. Az volt az utolsó nap, hogy eléjük tudtam állni, hogy megtiszteltem őket a jelenlétemmel. Az elmúlt három évben nem volt képem meglátogatni őket, túlságosan szégyelltem ami belőlem vált. Tudtam, ha élnének nem lennének büszkék rám, a család csalódása voltam egyik pillanatról a másikra. Így nem néztem meg a sírjukat azóta sem, bele se mertem gondolni, milyen állapotban lehetnek. Remegve vettem kezembe a mobilomat, hogy írjak Jungkooknak, ne várjon holnap, mert nem tudok menni. Azt hazudtam neki, hogy nem érzem jól magamat és beteg lettem, így kevésbé kell magyarázkodnom és úgysem fogja megkérdezni, mi bajom. Azt pedig ő sem akarhatja, hogy valamit "elkapjon" tőlem a nem létező betegségemből, bár neki ezt nem kell tudnia. 

Amint elküldtem az üzenetet, folyamatosan lestem a telefont, hogy mit szól hirtelen szabadnapomhoz, amit önhatalmúlag adtam magamnak, azonban választ nem kaptam. Kissé aggódtam, talán nem kapta meg az üzenetemet, vagy ami rosszabb...nem érdekli, így átfutott agyamon a gondolat, talán fel kellene hívnom és személyesen elmondani neki, nem üzenetben, de végül elvetettem. Én megpróbáltam.