Jackpot(JK) ~ Befejezett

5.

Jungkook

Azzal sem foglalkoztam, hogy rendesen felakasszam farmerdzsekim a fogasra, a kezemben vittem be egészen a nappaliig, ahol anyám mellé vágtam a fotelre. Kezében egy csésze teát fogott és nyugodtan iszogatta azt, meg sem rezzenve a hirtelen mellé dobott ruhától. 

-Neked is szia - pillantott rám mosolyogva, arckifejezése nyugodt és ártatlan volt, azonban szeme csillogásából megmondtam, hogy nyakig ásta magát a dologban. 

-Komolyan? - morogtam és levágtam magam, vele szemben a kis asztalkára. - Komolyan? Direkt csináltad, igaz? Pontosan tudtad, ki jön és te felvetted...

-Eleinte nem - tette le mellém a csészét és megfogta a kezem. - Ismersz. Mindennél jobban szeretlek ezen a világon, nem akarok neked rosszat. Eleinte nem tudtam, hogy ki az. Nem kérdeztem, csak megbeszéltem vele egy találkát, hogy felmérhessem, mielőtt odaengedem a házadba. Mikor elmondta a nevét, hol tanult, akkor esett le, ki is ül velem szemben. Hatalmas erőfeszítéseket kellett tennem annak érdekében, hogy ne szedjem le minden egyes hajszálát a fejéről. De akkor...akkor megláttam, mennyire elesett, gyenge, vékony...mennyire tönkre van menve.

-És te megsajnáltad? - kiáltottam dühösen. - Én vagyok itt tönkretéve. Az én szívem van darabokban évek óta és semmi nem javult, nincs semmi ami összeragasztaná azokat! És te rámhozod ezt a pénzszívó sáskát? 

-Dehogy sajnáltam meg - simított végig a hajamon puha kezével, amilyen csak egy anyának van. Minden érintését megismerem. - Nem sajnálom. Kicsit sem. Jungkook...eljött a te időd. 

-Mire? 

-Hát a bosszúra! Nincs semmije, senkije. Teljesen erre a munkára és a fizetségre van szorulva. Most itt az időd, hogy behajts rajta mindent, amit csak adtál neki! 

-De...én...én azokat szerelemből adtam - hajtottam le a fejem, szemeim szorosan lehunyva, hogy ne kelljen anyám előtt sírnom. Látott már eleget az utóbbi években, s bár én voltam megtiporva, fele annyira nem fájt az egész, mint anyának, ha engem sírni látott. Éppen ezért igyekeztem előtte nem darabokra hullani, vissza a földre, ahonnan felszedett és jófiú lenni, nevetni, mosolyogni. A nyomort pedig kiélem egyedül. 

-Jungkook - szólt hozzám szelíden. - Nincs olyan, hogy valaki, csak úgy és önzetlenül adjon. Valamit mindenki vár cserébe. Te szerelmet kértél, s az első nehézségnél megtagadta. Tudom, hogy a szeretet nem megvehető, semmilyen anyagi áldozattal. De te túl sokat bizonyítottál neki ahhoz, hogy lássa, megérdemled, hogy a tiéd legyen, de ő elment. Otthagyott, persze a cuccait vitte. Itt az ideje, hogy tudja, mit veszített a kapzsiságával, pénzéhségével és önzőségével. 

-Nem fog menni - pillantottam ki az ablakon. - Nem tudom megtenni. Nem bírnék ki egy napot sem vele egy légtérben. Már az is felszakította a sebeim, hogy megláttam. Együtt lenni vele...inkább halok meg, minthogy még több fájdalmat okozzon. 

-Tudom, hogy ki ő számodra - magyarázta, de elhúztam kezemet az övéiből és a szekrénysorhoz léptem. Kezem a képkeretre tévedt, ujjaim végigsiklottak a lány arcán. Bár az én házam teljesen Jinhee mentes volt, minden emléket kitakarítottam onnan, anyáéknál maradt egy-két tárgy, amit hozzá fűzhettem. Minden alkalommal fájdalom hasított belém, ha csak végignéztem a képeket, amelyeken önfeledt voltam, boldog, nevetős, vidám. Szerelmes. 

Ami továbbra is voltam. Soha nem tudtam igazán elfelejteni, s bár nem akartam a közelében lenni, bármit megadtam volna, hogy még egyszer megölelhessem, megcsókolhassam vagy egy éjszakát lehessek vele, mint régen. De ez már nem volt opció, nem is bírtam volna a terhét és a súlyát, nem mellesleg azóta nem tűrök meg anyámon kívül egy nőt sem a házban. Bonyolult lélek az ember, egyszerre akarok és gyűlölök valamit, most akkor honnan tudjam, mi is az igazán jó nekem? 

-Mindig az első szerelmem marad - suttogtam, továbbra is a képet bámulva. 

-Tudom. De képes leszel arra, hogy megmutasd azt az oldalad, amit még nem látott. Nem azért szültem meg a gyerekem, hogy folyamatos bánatban és fájdalomban éljen. Hidd el, édes a bosszú, nagyon édes.

-Biztos, hogy nem lettem adoptálva? - kérdeztem szórakozottan, mire anyám felnevetett. Mosolyogva odalépett hozzám, és anyai ölelésébe vont, amit soha nem fogok tudni megtagadni, lényegtelen hány éves vagyok. Szemeim lehunytam, ahogyan elmémben forgattam a gondolatot, játszottam a lehetséges következményekkel. Végülis..így láthatom gyakran, de ha túl sok, akkor kegyetlen lehetek, hogy érezze a törődést...

-Biztos, hogy az én vérem vagy - hallottam anya szavait. Gyakran meglepő különbségeket produkáltunk, nem tudtam hova tenni, vajon én miért nem örököltem tőle magabiztosságot, bonyolult és kifürkészhetetlen gondolkodásmódot...

Félelemmel töltött el a tudat, hogy ismét egy házban leszek vele. Nem csak azért, amit a múltban tett velem, hanem azért, amit esetleg a jövőben fog. Olyan hatalma volt fölöttem, amiről ő maga nem is tudott, olyan kapcsolat volt közöttünk, ami szinte kiolthatatlan volt. Éppen ezért féltem, talán ismét megnyílok előtte, elgyengülök és akkor oda minden, amiért eddig dolgoztam. Keménynek kell mutatnom magam, hogy lássa, rajtam már nem tud sebet ejteni.