Van még új a Nap alatt 1-2-3

9. fejezet ~ Hosszú, hosszú éjszaka...

9. fejezet

Hosszú, hosszú éjszaka...

A villamoson Dávid a vállamnak döntötte a fejét, úgy pihent.

– Sajnálom, részegen olyan tudok lenni, mint egy kisgyerek – szólalt meg egy megálló után, a hangja fáradtan csengett. – Köszönöm, hogy nem hagytál ott sem a klubban, sem a Parkban, sem a megállóban.

– Ugyan már – jegyeztem meg, és finoman megcirógattam az arcát az ujjaim hegyével. Dávid hatalmasat sóhajtott, mintha szelet akarna támasztani a jármű belsejében és fészkelődött. Aztán azt mondta:

– Segítesz elűzni a vágyam? Bosszant. Utálom azt a csajt.

Dávid, az ellentétek embere. Egy pszichológus biztos remekül szórakozna az analizálásával. Nekem egyre inkább úgy tűnt, lehetetlen kiigazodni rajta.

– Nem fogok letérdelni eléd – közöltem vele, mire horkantva felnevetett.

– Bejön a humorod – mondta, és a térdemre tette a kezét. A tenyere meleg volt, és azt kívántam, bár örökre így maradhatnánk. – De nem erre gondoltam. Kivételesen. Ami meglepő. Az alkohol átmosta az agyam. Csak segíts valami undorítóra gondolni...

– Mondj verset – tanácsoltam, bár ezt egyáltalán nem tartottam undorítónak.

– Mi? – Dávid megint mocorgott, egy kóbor tincse az orromat csiklandozta. Tüsszentettem, aztán megmagyaráztam:

– Verset. Tudod, Edward király, angol király, léptet fakó lován...

– Hadd látom, úgymond, mennyit ér a velszi tartomány – fejezte be Dávid, amitől meglepő módon jobban melegem lett, mint a tenyere érintésétől. Aztán töprengve hozzátette: – Edward király vajon letérdelne elém?

Beletörődve sóhajtottam, és a fejének döntöttem a fejem.

– Legalább olyan dilis vagy, mint a nagyapám.

– Dilis vagy kanos? – kérdezett vissza Dávid, a hangján hallottam, hogy vigyorog.

– Is.

Alig félórával később ez bizonyíthatóan nyilvánvalóvá vált – bár tegyük hozzá, Dávidnak bőven van hova fejlődnie a nagyapám szintjéhez.

Akkor még nem gyanakodtam, amikor beengedtem magunkat a házba – bár, ha felfelé és nem Dávidra bámultam volna, felkészülhettem volna.

Amikor a hideg lépcsőházba értünk, Dávid megkönnyebbülten sóhajtott; az utcán már azon tanakodott, hogy levegye a pólóját a nagy melegben. Kifulladtunk, mire felértünk a negyedik emeletre, és amíg Dávid a térdére támaszkodva zihált, addig én megdermedtem döbbenetemben: a konyhaablak lehúzott rolója mögül fény szűrődött ki. A nagyapa csak nem hagyta égve a lámpát! Csak nem. Az rengeteg pénzt jelentene.

Amikor a zárba illesztettem a kulcsot, hangokat hallottam bentről. Elég sok minden futott végig az agyamon: kirabolnak minket. Rendőrök kutatják át a lakást. Erika hagyott fent valamit. Nagyapa valamelyik barátja ugrott fel... nem, az utóbbi kettő nem valószínű. Nagyapa senkinek nem adja oda a kulcsot, tőlem is mindig beszedi – ha nem felejti el, mint most. Akkor csak ő lehet itthon... viszont azt mondta, elmegy, nem jön haza... de tudom, mennyit ér Nagyapa szava.

Megkértem Dávidot, hogy maradjon kint, amíg én benézek a lakásba. Próbáltam nem túl ijedtnek tűnni, de igazából eléggé remegtem, mert nem tudtam, mire számíthatok. Jobb híján a kulcsot a kezembe fogva nyitottam be, ha esetleg szükségem lenne fegyverre – Nagyapánál sose lehet tudni.