Van még új a Nap alatt 1-2-3

64. fejezet ~ Ideg

64. fejezet

Ideg

Szerda

Vil szerda reggel is a nyakába akasztotta a kamerát, hogy fotózzon kicsit az iskolaújságnak. Korábban nem tudta, hogy érdekli ez a hobbi, de amikor Márk, az újság fotós vezetője felajánlotta neki, hogy próbálja ki, nyomban megszerette. Nem gondolta, hogy kifejezetten ügyes, de az elmosódott képek igazán művészinek hatottak, a Berzsenyibe meg rengeteg művész járt.

Kilenc előtt tíz perccel Vil kiszúrta a művészközeg egyik legművészebb alakját – személyes kedvencét –, Madarász Amadét, aki jelenleg is alakította az elvarázsolt művész figuráját. Garbóban, selyemingben, sálban, kereklencsés napszemüveggel az orrán rontott be az iskolába, és körbe se nézve szelte át az aulát, nem figyelt se jobbra, se balra. Vil épp megörökítette, amint szerencsétlen Lujza köszönni próbál a fiúnak, de az észre sem veszi.

Leengedte a kameráját, és loholt is a barátja után.

– Amadé! Amadé! Mr. sztár! Legjobb költő valaha! Kérlek, hadd csináljak egy képet! – kiabált utána, de Amadé csak mogorván hátra kiáltott:

– Hagyj békén, Vilmos!

– Ezután már biztosan nem – jelentette ki Vil, és megszaporázta a lépteit. – Miért van rajtad szemüveg? – faggatta, amikor megérkezett ő is a termük elé.

– Mert kötőhártyagyulladásom van.

– Dehogy van.

– De igen.

– Dávid a baj?

– Nem. Kötőhártyagyulladást kaptam.

– Végigbőgted az estét?

– Kötőhártyagyulladás!

– Fogadni mernék, azt se tudod, mi az.

– Vilmos... – Amadé hangja fenyegetőn szólt, szóval Vil próbált viccelődni inkább:

– Akkor csak hadd fotózzalak le, bébi! Őrülten szexis vagy ebben a szerkóban.

– Nem flörtölsz valami ügyesen – jegyezte meg Amadé.

– Te viszont nagyon ügyesen pózolsz – vágott vissza Vil. – Mint egy modell. Ebédszünetben beszélünk?

– Randira hívsz?

– Hát, ha már a múltkor is olyan puszilkodósan sült el, miért ne?

– Jogos, ezzel az elviselhetetlen kémiával tényleg kezdeni kéne valamit. Az baj, ha én nem eszek?

Vil frusztráltan sóhajtott, de már nem hagyta őt válaszolni a csengő.

/*/

A mai csoportmunka irodalmon jóval kevésbé telt izgalmasan, mint tegnap. Ez talán azért is lehetett, mert most nem Teklával kerültem össze, hanem Ádámmal.

Szerencsére villámhárítóként ott volt Gigi, egy alacsony, göndör hajú lány, akivel szerintem öt szónál többet még nem váltottam. Múlthéten láttuk először, mert korábban nem jött el találkozókra, a tanév elején meg Spanyolországban nyaralt. Tud élni, az már biztos.

Most se tudtam meg róla túl sokat. Öt perc alatt lezavartuk a munka oroszlánrészét, aztán csak nyomkodtuk a telefont. Nekidőltem a lambériának és unottan bámultam a szemközti falon lévő képeket. Érdekesek voltak sötét szűrőn keresztül – még mindig nem voltam hajlandó levenni a szemüveget, össze is szólalkoztam Harangvölgyivel, de végül én nyertem és így maradt a szemüveg.