Van még új a Nap alatt 1-2-3

30. fejezet ~ Biztató kezdetek

30. fejezet

Biztató kezdetek

Elég nagy visszhangot vert a rabkiengedős-törvény, és hamarosan meg is érkezett a hír, hogy dr. Czinege Mariann vállalta azt a pert, amibe újra bele akarták keverni.

Így kicsit nyugodtabban álltam hozzá az élethez, és könnyebben át tudtam adni magam a saját kis életemnek. Az évek alatt megtanultam kizárni a hasonló, aggodalmas időszakokat és élni a magam életét.

Miközben Dávid a bátyja régi pólói közt válogatott, én a könyvespolcát nézegettem, hogy keressek egy könyvet, amivel el tudom terelni a gondolataimat a fel-felbukkannó stresszről.

– Ez micsoda? – böktem kíváncsian egy trilógiára, aminek az első része magyarul, a második angolul, a harmadik franciául sorakozott a polcon.

– Ó, az az Éhezők viadala. Ismered? – Dávid félredobott egy fekete alapon fehér mintás pólót, és én nagyon igyekeztem nem megbámulni fedetlen felsőtestét.

– A címét hallottam – vontam meg a vállam. Talán egyszer az osztályból olvasta valaki, vagy egy könyvesboltban akadt meg rajta a tekintetem.

– Olvass bele! – biztatott Dávid. – Én nagyon élveztem. Disztópia.

– Mint az 1984? – csillant fel a szemem.

– Aha, gondolom. Bár azt nem olvastam.

Levettem, és beleszagoltam. Sóillata volt.

– Tengerparton olvastam, még pár éve – magyarázta Dávid, és most egy Bon Jovi logós felsővel szemezett.

– Á. És miért nem ugyanazon a nyelven olvastad végig?

– Anya azt akarta, hogy megragadja a figyelmem a történet, és mindenképp tovább akarjam olvasni. De a folytatást csak angolul olvashattam, hogy gyakoroljam a nyelvet. A harmadik részt pedig franciául kaptam meg, mert addigra már annyira érdekelt a történet, hogy akkor is elolvastam volna, ha japánul van.

– Hú, ez durva – mondtam kicsit megdöbbenve. Nem tudtam eldönteni, hogy ez most gonoszság vagy nem.

– Jó pár sorozat így van meg.

– És ezeket fiatalabbként is értetted? – ámuldoztam. Dávid szégyenlősen felhúzta a vállát, és belebújt egy egyszerű, fekete pólóba.

– A nagyját – mondta szerényen. – De hát kiskoromban folyamatosan utaztunk, tapadt rám az idegennyelv.

– Nagyon menő, hogy ilyen jól beszélsz angolul is meg franciául is – csóváltam a fejem teljesen elbűvölve. Dávidnak láthatóan jólesett a dicséretem, egészen felvidult.

– Tényleg így gondolod?

– Persze! – vágtam rá. – Bármit megadnék, ha csak feleannyira tudnék jól beszélni mondjuk angolul, mint te.

Dávid boldogan pironkodott egy darabig, majd odalépett hozzám, és átkarolta a vállam.

– Ez sokat jelent nekem – mondta lehalkítva a hangját. A száját figyeltem, de aztán átváltottam a tekintetére, ami tisztán, mégis zavarosan fénylett. Mintha nem tudná, mit érez. Vagy legalábbis én biztosan nem tudtam, ő mit érez.

Nem bírtam tovább, hogy így bámul rám, szóval ellegyeztem magamtól.

– Menj, válaszd ki a pulcsid és lődd be a hajad, addig megnézem, mit tud ez a viadal.

Szóval ledőltem az ágyra, és most már két dolgot kellett elfeledtetnie velem a könyvnek: az apám ügyét és Dávid különös pillantásait.

Nagysokára Dávid végre megtalálta a tökéletes pulóvert (egy sötétszürkét, ami kiemelte a szeme színét) és a tökéletes hajat (úgy befésülve, majd összekócolva, mintha az előbb kelt volna fel az ágyból).