Van még új a Nap alatt 1-2-3

79. fejezet ~ Valaki lelkizik, valaki kémked szombat délután

79. fejezet

Valaki lelkizik, valaki kémked szombat délután

Amikor délután megérkeztem Dávid lakásához, nem vette fel a kaputelefont és az üzeneteimre se válaszolt. Dorián engedett be, futó öleléssel köszöntött és lazán megborzolta a szépen fésült hajam.

- Dávid alszik, de menj csak fel hozzá - veregetett hátba. - A lelkemre kötötte, hogy küldjelek be, ha megérkezel.

- Köszi - mosolyogtam rá. Kócos volt és kicsit sápadt, mint aki napok óta nem aludt rendesen. Egy joghurtot hagyott a pulton, hogy engem beengedjen, most újra fölé görnyedt. Rá akartam kérdezni, mi baja, de annyira feltűnően mélyedt a gondolataiba, hogy amikor elhaladtam mellette, nem szóltam hozzá, inkább csa puhán megérintettem a hátát, hogy biztosítsam a támogatásomról. Halvány mosolyt villant fel az arcán, és álmosan intett felém, aztán visszafordult a joghurtjához.

Otthagytam Doriánt, és felsiettem a lépcsőn. A szobák előtti előtérben megigazgattam a hajam, majd lassan benyitottam Dávid szobájába. Hirtelen elfogott a deja-vu. Nyáron hasonlóképp találkoztunk a másfél hónapos elválásunk után, ami borzalmas volt - most pedig ezt a fél napot viseltem nehezen. Elképesztő, mennyi minden történt pár hónap alatt.

Dávid olyan édesen aludt, hogy ezúttal nem volt szívem felébreszteni, így inkább mellé feküdtem. Néztem, ahogy szuszog, és készítettem róla pár képet. Óvatosan simogatni kezdtem a karját, amire ugyan nem ébredt fel, de félálomban közelebb kucorodott hozzám. Jólesett magamhoz ölelni: csak rá koncentráltam, magamba ittam az illatát, a látványát, és nem foglalkoztam az otthoni problémákkal.

Félóra múlva Dávid nyitogatni kezdte a szemét, én pedig mosolyogva köszöntöttem:

- Jó reggelt, cicám!

- Te cicámnak hívtál? - motyogta, és megdörgölte az arcát.

- Nem tetszik? Gondoltam, kicsit beújítok. Mert hát nem te vagy az édes kiscicája apucinak?

- Te apucinak hívtad magad?

- Nem jön be? - vigyorodtam el. Aztán Dávid hirtelen a hátamra nyomott, két tenyerét az arcomra szorította és közvetlen közelről belebámult a szemembe.

- Amadé, te füveztél? - támadott le. Az arcomba lehelt, elég büdös volt a lehelete, de próbáltam erre nem feltűnően reagálni.

- Nem? - Fogalmam sem volt, miről beszél.

- Füvet szívtál?

Átkaroltam Dávid hátát, és magamra húztam, amit készségesen hagyott, bár közben még mindig gyanakvón fürkészte a tekintetem. Nem tudtam, miért hiszi azt, hogy füveztem, kezdtem elveszteni a fonalat. De nem tudtam foglalkozni a dologgal, mert teljesen elvonta a figyelmemet az, ahogy hozzám ért a teste.

Egyáltalán nem állt szándékomban felnyögni, de ahogy Dávid combja a lábaim közé szorult, egyszerűen nem tudtam visszafogni magam.

Tudtam, hogy Dávid tudja, mi van. Először azt hittem (vagy legalábbis reméltem), hogy lehajol és megcsókol, és talán kicsit több is alakulni fog, de aztán összetalálkozott a tekintetünk és megértettem, hogy erről szó sincs.

- Ki kell mennem a mosdóba - bökte ki Dávid, és lecsusszant rólam. Most az ajkamba haraptam, hogy ne adjak ki hangot, de még így is egyértelmű lehetett a számára, milyen hatással van rám. Nem szégyelltem, hogy vágyódom utána, de úgy éreztem, talán kicsit megijesztem vele.

Amikor visszajött, először is konstatáltam, hogy a pulcsimat viseli, aztán mikor láttam, hogy nem vesz tudomást az előbbi malőrről, én is próbáltam ellazulni.