Van még új a Nap alatt 1-2-3

29. fejezet ~ Felfordulás itt is, ott is

29. fejezet

Felfordulás itt is, ott is

Az éjszaka nem volt elég fekete ahhoz, hogy magába igya Dorián sötét gondolatait – pedig, ha tehette volna, tintaszínűre festette volna az érzéseivel az egész égboltot.

Ervin itt van a lakásában. Megint.

Idegesen fújta a füstöt a levegőbe, és bámulta a narancspöttyként csillogó lámpák tükröződését a Dunán.

Aztán meghallotta a halk csikorgást, amire várt – nem, ez nem jó szó, inkább csak számított rá. A feljáró nyikorgása után puha léptek nesze ütötte meg a fülét, de nem volt hajlandó megfordulni.

Ervin megtámaszkodott mellette, de Dorián még mindig nem pillantott rá, csak belélegezte a jelenlétét.

– Csodálatos! Ezt a látványt azóta sokszor láttam magam előtt – szólalt meg Ervin, a hangja nem változott: még mindig ezüstfolyamként csengett. Nem volt egyértelmű, hogy a Dunáról vagy Doriánról beszél – Ervinnél az ilyesmit, hogy épp miről beszél, általában nehéz megállapítani.

Dorián érzései teljesen felkavarodtak ettől a nem várt viszontlátástól. Annyi mindent érzett akkor régen! Annyi mindenen mentek át ők ketten. És annyi minden változott azóta.

De Ervin hangja nem. És a kisugárzása sem: ugyanolyan lehengerlő, mint volt. Vagy a külsője, az se változott: álmosan kusza fürtjei, éjszakai macskára hasonlító testtartása, a titokzatos mosoly ígérete a szája sarkában.

Nem volt köztük szerelem. Talán inkább a múzsái voltak egymásnak, kihasználták a másikat, hogy megismerjék magukat, a lelküket, a testüket, a szívüket, a tehetségüket.

Elképesztőnek tűnt, hogy Ervin ilyen nyugodtan álldogál mellette. Nem váltak el szépen, sőt: hatalmas vihar kavarodott közöttük, minden elpusztult, amit felépítettek. Minden szétesett. És nem Dorián, hanem Ervin volt az, aki többet szenvedett. Dorián ezt tökéletesen jól tudta – és bár az ő sebei talán nem szántottak olyan mélyre, mégsem bírta rávenni magát a bocsánatkérésre.

Majd Ervin kilépett az életéből. Jobban mondva, kirepült: kirúgták az iskolából, mert füvet találtak nála. Dorián azt sehogy sem tudta megmagyarázni, a fiú miért nem árulta el a tomboló tanároknak, hogy a fű tőle van, ő szerezte, még kettőjüknek.

– Én is a füves résznél tartok a történetben – jegyezte meg Ervin, megint megtörve a csendet. Dorián most vett egy nagy levegőt, és ránézett: a fényes pillák kifürkészhetetlen tekintet csillogását takarták, a vékonyvonalú száj sarkában megint ott ült az a finom somolygás. Nem érte ugyan meglepetésként, hogy az ő ruháit viseli, mégis fájt a látvány.

– Én azon gondolkozok, hova vigyem legközelebb vacsorázni a barátnőmet – hazudta tompán Dorián. Ervin csilingelőn felnevetett, nem hitt neki, pontosan tudta, mi jár a fejében. És ezért Dorián utálta őt. Ervin mellett mindig rosszembernek érezte magát. Gonosznak, kegyetlennek, önzőnek. Talán csak Ervin közelsége hatott rá így, hogy teljesen kifordult önmagából? Vagy mellette egyszerűen csak felszabadult énjének ez a sötét oldala?

Bár meleg levegő cirógatta a bőrét, mégis kirázta a hideg.

– Örülnék, ha a kis öcsikéd meg az én kis Amadém jól egymásra találna ott a hálóban – jegyezte meg Ervin.

– Nem a te kis Amadéd – emlékeztette Dorián, mert nem tetszett neki, hogy így beszél arról a szegény fiúcskáról. Sokat gondolkozott rajta, vajon mi lehet köztük a kapocs, és meg akarta kérdezni, mégis mit keresett ott Amadé Ervin lakásán, félmeztelenül... De nem tette fel a kérdéseit. Az erős sejtései épp elegek voltak.