Van még új a Nap alatt 1-2-3

37. fejezet ~ Második esélyek

37. fejezet

Második esélyek

Ki gondolta volna, hogy egy hétnyi mosolyszünet ekkora árkot tud verni két ember közé?

Dávid mindent próbált megtenni azért, hogy minden úgy menjen, mint régen, de Amadé, bár visszatért Dávid mindennapjaiba, zárkózott maradt. Mintha azáltal, hogy a múltkor olyan mélyen megnyílt előtte, tett volna egy lépést hátra.

Elmentek ebédelni, ami miatt Dávid nagyon izgatott volt, habár korábban milliószor ettek együtt. Most mégis úgy igyekezett a legtökéletesebb énjét hozni, hogy folyton kellemetlen szituációkba keverte magukat. Amadé biztos érezte, mennyire kínos az adott helyzet, de egyszer sem éreztette vele. Mosolygott rá, de a tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy valahol messze jár gondolatban.

Biztos a családja aggasztja ennyire – Dávid tudta, hogy az anyja ügyvédként is küzd a börtönök leépítésével. Annyira szeretett volna segíteni Amadén, hogy elszorult a szíve.

– Félsz? – kérdezte, amikor a Duna-parton sétáltak, és Amadé a homlokát ráncolva bámulta a folyó vizét. Az ökleit a zsebébe mélyesztette, pedig Dávid szerette volna megszorítani a barátja ujjait, hogy biztosítsa támogatása felől.

– Mitől? – kérdezett vissza Amadé. Megállt, és a közelgő vihar szele belekapott a hajába. Komor arckifejezése, múltszázadi dzsekije és ingje mind-mind egy regény vagy film tragikus sorsú főhősének mutatták. Dávid ráeszmélt arra, hogy Amadé remek főhős lehetne: jóképű, rejtélyes és van benne valami, amivel egyszerűen magához vonzza az embert.

– Az apádtól.

Amadé felhúzta a szemöldökét.

– Hogy érted?

– Szóval... – Dávid esetlenül kereste a szavakat. Talán nem a legjobb témát hozta fel, de nem tudott másra gondolni, amikor Amadé aggodalmas arcát nézte. – Mikor csukták le?

– Hét-nyolc éves lehettem.

– Az jó régen volt.

Amadé visszafordult a víz felé.

– És... amikor kicsi voltál... bántott?

Egy kacsát bámultak, ami a köveken totyogott. Dávid legalább olyan bénácskának érezte magát, mint amilyen a kacsa volt a szárazföldön. Csakhogy, ha a kacsa bemegy a vízbe, máris nagyszerű úszó lesz... Dávid viszont úgy gondolta, ott is csak ügyetlen módon megfulladna.

Amadé szája a témához nem illően gunyoros mosolyba rándult.

– Előfordult. De ha megtette, anyám olyan sikítófrászt kapott, hogy napokig inkább rám se nézett. Szegény anyám már akkor se volt épelméjű.

Ezen Dávid nem csodálkozott. Azok alapján, amit a múltkori mesedélutánon hallott, egyáltalán nem volt meglepő, hogy Amadé anyja megbolondult.

Elképzelni se tudta, Amadé hogy élte mindezt túl. Őt már az is megviselte, hogy a szülei éveken át válóperben álltak.

– És nem félsz, hogy... mi lesz, ha...

– Nem fog kijönni – mondta Amadé színtelen hangon. Dávid nagyon szerette volna átölelni, de nem merte. – Erika beszélt a családdal, akiknek a kisebbik lányát... szóval nem hagyják, hogy kijöjjön. Felbéreltek egy zseniális ügyvédet. Nem lesz baj.

Ezt olyan hangon mondta, mintha magát is nyugtatgatná.

Tovább bámulta a szürkén kavargó vizet. Dávid közelebb lépett hozzá, és a vállára tette a kezét.