Van még új a Nap alatt 1-2-3

72. fejezet ~ Haladunk a békesség felé

72. fejezet

Haladunk a békesség felé 

Az iskolában még mindig kicsit nehezebben ment az összecsiszolódás. Az órákon egymás mellett ültünk, együtt ebédeltünk, együtt csináltunk mindent, de valahogy mégis olyan furcsa volt az egész.

Ritkán váltottunk hosszabb pillantásokat, csak olyankor, amikor mondjuk egyedül álltunk a szekrényeknél – akkor viszont úgy simogattuk egymást a tekintetünkkel, mintha a kezünkkel tennénk.

Egy-egy bókot súgtunk a másik fülébe, futón megérintettük a másik hátát vagy a térdét, aztán délután valamelyikünk lakásán kiélveztük a csöndes magányt.

Hétfőn például gyorsan megírtuk a házit, hogy aztán befejezhessük az Avatar sorozatot, és én végre bevallhattam Dávidnak:

– Annyira vártam, hogy Zukónak ilyen haja legyen! Most olyan, mint a tied. Nagyon tetszik.

– A hajam, Zuko haja, vagy Zuko? – kérdezte gyanakodva Dávid.

– Mindegyik tetszik, illetve te is – nyugtattam meg, és megpusziltam az állát.

– Zuko a versenytársam? – pislogott tovább Dávid.

– Ugyan, dehogy – legyintettem. Elindítottam a részt, hogy lezárjuk ezt a vitát, de pár perc múlva Dávid nyomta meg a stopgombot.

– Tudod, azt hiszem nekem is tetszik Zuko – tűnődött. – Ez a haj tényleg jó.

– Nekem nem ilyen a hajam – jegyeztem meg lebiggyesztett szájjal.

– Nem, ez igaz – bólintott rá Dávid, és megborzolta a tincseimet. – A tiéd sokkal jobb.

– Ó, de cuki vagy!

– Te még annál is cukibb.

Már nyitottam volna a számat a csipkelődésre, de Dávid vigyorogva az ajkamra nyomta az ujját.

– Tudom, tudom, nagyon nyálas vagyok, de melletted nem tudok uralkodni a nyálasan romantikus énemen. – Szorosabban ölelt át, meleg tenyerét az arcomra simította. – Bocsánat.

– Ne kérj bocsánatot – mondtam, aztán kicsit lehalkítottam a hangom és úgy folytattam: – Csak azért cukkollak, hogy leplezzem, mennyire tetszik, amikor nyálasan romantikus vagy.

Lassan megcsókoltam Dávidot, amit olyan lelkesedéssel viszonzott, hogy muszáj volt letennem a földre a laptopot.

– Mit csinálsz? – vonta fel a szemöldökét Dávid, de közben a keze már el is foglalta a laptop volt helyét a combomon.

– Ó, én semmit, csak... – Nem sikerült befejeznem a mondatot, mert az ajkamat beszéd helyett másra akartam használni. Ezt Dávid meglehetősen elégedetten fogadta.

Én igazán próbáltam visszafogni magam, nehogy a Dávid által annyira rémisztőnek titulált lángok túl messzire vigyenek minket, de ahogy teltek a pillanatok, Dávid egyre csak táplálta azt a bizonyos tüzet.

A hajába túrtam, az arcát, a fülcimpáját cirógattam, aztán bátrabbá váltam, és finoman simogatni kezdtem a nyakát, amitől Dávid hevesebben vette a levegőt. Ez egészen felélénkített, és hamarosan a kezem lecsúszott a válláról a hátára, a derekára, a csípőjére, ahol könnyedén kitapintottam a pólója szegélyét.

Az első érintéseket Dávid még készségesen fogadta, de amikor megérintettem a köldökét, visszafogottabbá vált, és néhány óvatosabb csók után elhúzta a fejét.

– Kicsit szomjas vagyok – mondta rekedten. – Hozok vizet.

– Jó, jó, rendben – bólogattam. – Én is kiszáradtam kicsit.