Van még új a Nap alatt 1-2-3

82. fejezet ~ Nyugi kirakós, irodalmi viták, önbecsülési problémák

82. fejezet

Nyugi kirakós, irodalmi viták, önbecsülési problémák

A könyvespolcot kedden és szerdán is átpakolták, mert Dávidnak nem tetszett az első megoldás. Amadé kedves volt, és készségesen egyetértett vele, hogy nem elég jó az első verzió, de láthatóan egyáltalán nem mozgatta meg annyira a dolog, mint Dávidot.

– Dávid, már fájnak a karjaim! – panaszolta Amadé egy óra elteltével, és lehuppant az ágyára. Dávid gyorsan sorba rendezte a versesköteteket, aztán odahajolt a fiúhoz, hogy homlokon puszilja.

– Befejezem én.

– Elvihetem az Isteni színjátékot? – kérte Amadé a kezét nyújtva. Dávid sóhajtott, mert elég fontos helyet foglalt el a mű, és mielőtt odaadta volna, megjegyezte, milyen vastag a kötet, hogy úgy rendezze a többit később.

– Hogy érted meg ezt a szöveget? – ingatta a fejét Dávid, ahogy fellapozta a könyvet. – Én csak butának érzem tőle magam.

– Persze, mert Babits így fordította – nevetett Amadé. – Nekem se jön mindig át a dolog. De majd szeretném megnézni Nádasdy fordítását, az biztos zseniális.

– Akkor lenne a legzseniálisabb, ha te fordítanád – jelentette ki Dávid szenvedélyesen, amin Amadé jót mosolygott, és megfogta a kezét.

– Édes vagy!

Az érintés jólesett Dávidnak, és tudta, hogy Amadénak meg az esett jól, amit ő mondott. Csodásan kiegészítették egymást, amitől Dávid el is felejtette az iskolában történeteket, a szemészeket és az egész világot.

Amíg Amadé az ágyán elterülve olvasott, Dávid könyveket válogatott, méret, író, és kiadó szerint is csoportokba rendezte Amadé gyűjteményét. Fél nyolc körül Amadé nagyapja elköszönt, hogy mennie kell, rájuk hagyja a lakást és rájuk szólt, hogy ne hancúrozzanak felelőtlenül. Amadé nevetett a szóhasználaton, de Dávid nagyon zavarba jött tőle.

Este, amikor már mindketten lezuhanyoztak és fogat mostak, Dávid rajtakapta Amadét, amint a tükörnek háttal állva, kicsavarodott nyakkal bámulja magát a tükörben.

– Mi az, Amadé? – szólította meg Dávid az ajtófélfának dőlve. Amadét meglephette a jelenléte, mert kicsit elpirult, ahogy felé fordult.

– Csak azt néztem, hogy mennyire lapos a fenekem – árulta el, mire Dávidból önkéntelenül is nevetés bukott ki.

– Hát, édesem, lássuk be, nem sokat teszel érte, hogy ne legyen lapos – mondta, és közelebb lépett a fiúhoz. – Tudod, például ezért vannak tesin a guggolások...

Amadé arca elsötétült, ahogy eszébe jutott az aznapi testnevelés – az egészet végigszenvedte.

– Ne is folytasd! – kérte, és megrázta magát. Okoskodva folytatta: – Igazából nem számít, csak az, hogy nekem tetszen.

– És neked tetszik? – nevetett tovább Dávid. Az egyik kezét Amadé arcára, a másikat a derekára tette.

– Aha – mosolygott Amadé, és viszonozta az érintést. Összeölelkeztek, Dávid keze pedig valahogy lecsúszott Amadé derekáról.

– Szerintem semmi baj nincs a fenekeddel – állapította meg, és puszit nyomott Amadé fülcimpájára.

– Ezt értsem úgy, hogy neked is tetszik? – kuncogott Amadé. Dávid tarkóján matatott, az ujjára csavarta a hajtincseit.

– Nem is kicsit – vallotta be Dávid. Finoman belemarkolt, mire Amadé esetlenül felnyikkant.

– Dávid!