Van még új a Nap alatt 1-2-3

26. fejezet ~ Szóhoz jutni nehéz

26. fejezet

Szóhoz jutni nehéz

Dávid olyan hosszas és szoros öleléssel köszöntött, hogy attól azonnal kifordult a lábam alól a föld. Egy pillanatra láttam magam előtt a legideálisabb forgatókönyvet: hogy kiderül, Dávid igazából totálisan szerelmes belém, alig várta már, hogy kettesben maradjunk, és még többet, még hosszabban öleljen, aztán puhán szájon csókoljon, nekiálljon kigombolni az ingem...

Még mielőtt beleélhettem volna magam az ábrándokba, Dávid eltolt magától, megragadta a vállam, hosszan (nagyon hosszan) a szemembe nézett, és azt mondta:

– Van kedved kertészkedni?

Kicsit lesokkolódtam. Először azt hittem, a fülemben zubogó vértől nem hallottam jól.

– Hogy mit csinálni? – kérdeztem vissza.

– Kertészkedni – ismételte Dávid.

– És... hol? – tudakoltam kicsit bizonytalanul.

– A tetőn.

– A tetőn – visszhangoztam. Vártam, hogy elnevesse magát, de ez nem történt meg. Aztán kedves mosolyra görbült az ajka, a szemében pajkosság csillant, és ettől a látványtól megkönnyebbülten sóhajtottam. Ám úgy tűnt, korai volt a megnyugvásom:

– Gyere! Adok neked egy pólót.

Na, ezzel megfogott – Dávid kölcsönadja egy pólóját? Ezután már bármit hajlandó lettem volna csinálni. Az ingemet szépen összehajtogattam az ágyán, és mélyen magamba szívtam a pólóból áradó Dávid-illatot.

– Itt van Dorián? – érdeklődtem, csak úgy mellékesen. Dávid az íróasztalán pakolgatott, amíg én öltözködtem.

– Aha, valahol – bólintott szórakozottan. Hirtelen felindulás szülte a cselekedetem, de nem bírtam megállni: átszeltem a szobát, és hátulról megöleltem Dávidot. A karjaimmal átfontam a mellkasát, a homlokomat a lapockájának támasztottam, az érzések égetőn tomboltak bennem.

– Köszönöm, hogy elviszel kertészkedni – mondtam halkan. Dávid megsimogatta a karom.

– Én... még másnak nem mutattam meg a kertem.

Hűha. Elengedtem Dávidot, mielőtt a hátára olvadhattam volna, de ő megfordult, és így lényegében a karjaimban tartottam. Hűha.

Kezdtem kicsit meghalni mentálisan és lélekben. A testem meg izzott. Nagyszerű.

Mivel tűzött a nap, a friss levegő sem tudott igazán lehűteni, talán még az Északi-sarkon is úgy éreztem volna, lángolok. Főleg, hogy Dávid a csuklómnál fogva vezetett.

Szerintem még nem is voltam fent a tetőn. Ámulva néztem körbe: a tetőterasz kétszer akkora volt, mint a mi két lakásunk összesen. Láttam innen a Dunát, a Gellért-hegyet, Budát és Pestet, apró embereket az utcán, apró autókat az utakon és apró hajókat a folyó szürkés vizén.

– Nahát! – sóhajtottam, de Dávid nem hagyott időt bámészkodni, húzott tovább, átszeltük a teraszt, ahol székek, dohányzóasztalok, fotelek, hintaágyak sorakoztak.

– Majd máskor ezt is alaposabban megnézzük – csitította Dávid a tiltakozásomat, és finoman rászorított a csuklómra; én pedig boldogan beleegyeztem a továbbhaladásba. Elárasztottak az érzések, szerettem volna még egyszer megölelni Dávidot.

Minden jó véget ér egyszer, az én kis felhőtlen buborékom is kipukkadt, amikor Dávid izgatottan kinyitotta a fölöttünk magasodó üvegház ajtaját, és beléptünk. Kicsit hidegzuhanyként ért, hogy ott találtuk Doriánt, amint egy fapultra hajolva éppen egy igen formás combokkal rendelkező lányt csókolt.