Van még új a Nap alatt 1-2-3

32. fejezet ~ Törés

32. fejezet

Törés

Bár eddigi életem során nem egyszer éreztem úgy, hogy összetörték a szívem, azok a mostani esethez képest semmiségnek tűntek.

Szinte éreztem, ahogy a szívem felaprózódik, a hegyes darabocskák pedig a tüdőmbe mélyedtek, nyilván emiatt fájt annyira a levegővétel – legszívesebben abbahagytam volna a lélegzést. Akkor többet nem kellene gondolkodnom, éreznem, és... élnem.

Egy órán belül a huszadik cigarettára gyújtottam rá, kihajoltam az ablakomon, hogy az éjszaka sötéten vigyorgó arcába fújjam a füstöt.

Ervinen gondolkoztam: ha neki összetörnék a szívét, legalább egyszer biztos megpróbálná megölni magát. És hiába jut eszembe időről időre, nekem ez sose volt az asztalom – akkor se tudtam volna megölni magam, ha szemernyi komoly vágyat éreztem volna a dolog iránt.

Nagyapa szavai jutottak eszembe, még a matekszintfelmérő előttről: „ne egy srácba szeress bele, ha már első pillantásos módszerrel keresed a szerelmet. Nem szeretném, ha Rómeót játszanál és mérget innál."

Éles vágásként hasított belém a felismerés: nekem újra kell olvasnom a Rómeó és Júliát. Rengetegszer kijavítottam már Nagyapát, aki váltig állította, hogy Rómeó főként azért ölte meg magát, mert a „legjobb barátja", Mercutio meghalt, és csak kis részben Júlia miatt.

Sietve a könyvespolcomhoz léptem, feltúrtam a stósz könyveket, néhány darab a földre potyogott, de most kivételesen nem törődtem vele. Hamu hullt alá, de én csak vadul kerestem a Rómeót, és diadalmasan felkiáltottam, amikor megtaláltam.

Behúztam a függönyöket, gyertyát gyújtottam, amikor nem sikerült felkapcsolnom az olvasólámpámat, majd bevackoltam magam az íróasztalomhoz és olvasni kezdtem.

Ha valami jó lehet szívfájdalomra és a figyelem elterelésére, egészen biztosan Shakespeare az.

/*/

Éjfélre járt az idő, Erika és Sofia halkan tanácskoztak a bárról, ahol Erikának sikerült a két Scott-testvér számára munkát találnia.

– Tudom, hogy nem a ti stílusotok, de elég pénzt kereshettek ahhoz, hogy saját lakást béreljetek – mondta Erika. Sofia biccentett. Láthatóan nem volt elragadtatva az ötlettől, hogy neccharisnyát és bőrtopot húzzon a színes szoknyái helyett, de a szükség még az ő szabad világában is nagyúr.

– Nem is tudom, miként fejezhetnénk ki hálánkat – sóhajtotta a lány. Erika nem sokszor sajnálta az embereket, de Sofiát igen. Örült neki, hogy megint tudnak beszélni anélkül, hogy Sofia kínlódó és vággyal teli pillantásokkal támadná le. Elmondta neki, hogy ne reménykedjen, Sofia pedig úgy tűnt, felhagyott a dologgal, amiért végtelenül hálás volt.

A reménykedők sokszor törött karral távoztak tőle, mert nem voltak hajlandóak feladni, amíg hát... még egyértelműbbé nem tette az érzéseit.

– Én is rengeteget köszönhetek nektek – vallotta be nagy nehezen Erika. – Amadé miatt. Én... nektek sokkal jobban megy a... testvérkedés.

Sofia felvonta a szemöldökét.

– Nem mintha te annyira nagyon próbálkoznál.

Erika szeme megvillant. Milyen szemtelen ez a lány! Felháborító.

Vett egy nagy levegőt, amikor látta, hogyan csücsörít Sofia a szájával, hogy visszatartsa a nevetését. Direkt bosszantja. A tűzzel játszik.