Van még új a Nap alatt 1-2-3

67. fejezet ~ Lelkizni a fürdőben a legjobb

67. fejezet

Lelkizni a fürdőben a legjobb

Dávid a fürdőben kuporgott, a kádnak támasztott háttal. Nehezen szedtem össze magam, hogy utána menjek, de végül megtettem. Láttam, hogy ott gubbaszt, de nem csatlakoztam hozzá, inkább a csaphoz mentem. Hidegvizet locsoltam az arcomra, közben hallottam, hogy Dávid sírdogál a földön.

Egyszerűen nem tudtam, mit kellene tennem vagy mondanom.

– Ne haragudj, Amadé – szólalt meg szipogva Dávid. – Nem így akartam ezt...

– Gondoltam.

–...nem akartam veled lefeküdni...

– Á.

– ... mármint nem most. Mármint... ó, istenem, Amadé, mindig mindent elrontok! – jajdult fel. Még mindig kicsit közömbösen viselkedtem, de rájöttem, hogy ez nem lesz jó út. Így hát leültem mellé a földre. Dávid azonnal hozzám bújt, az arcát a vállamba fúrta, úgy tört ki belőle újra a zokogás.

– Remélem, nem taknyozod össze a szép ingem – jegyeztem meg kedvesen. Szerettem volna elérni, hogy Dávid elnevesse magát vagy valami, de ő erre még keservesebben sírt. Elfordította a fejét, a haja az államat csiklandozta.

– Most már van kedved beszélni? – kérdeztem. Átkaroltam és magamhoz húztam, de közben minden egyes pillanattal jobban sajgott a szívem.

– Kedvem az nincs – sóhajtotta szakadozva Dávid. – De muszáj.

Az oldalamba kapaszkodott, a fejét a mellkasomon nyugtatta.

– Annyira nehéz ez az egész – motyogta. – És én annyira rettegek. Igazad volt, Amadé: gyáva vagyok. Nagyon-nagyon-nagyon gyáva.

Hezitáltam a válaszadással. A haját, a tarkóját, a hátát simogattam, de sehogy sem sikerült megnyugtatnom.

– Minden rendben lesz – böktem ki végül.

– Már hogy lenne minden rendben? – horkantott Dávid. – Itthon tiltott az, amit érzünk. Betegség. Nem vagyunk normálisak.

– Te is tudod, hogy ez butaság – mondtam szelíden. Arra gondoltam, amit Ádám pénteken mondott nekem, és vettem egy nagy levegőt. – Figyelj, az most nem számít, mit mond a kormány vagy a társadalom. Az számít, hogy te mit akarsz.

Dávid lassan felemelte a fejét, az arca pirosan felpuffadt, a bőre könnyben ázott.

– Nem igaz. Az számít, hogy mi mit akarunk.

Ennek hallatán elakadt a lélegzetem.

Szeretem Dávidot. Te jó ég, mennyire szeretem őt!

Lehajoltam, hogy megcsókoljam, de Dávid az ajkamra tette a mutatóujját.

– Ne kezdjük újra. Beszéljünk!

– Oké. Beszéljünk – bólintottam. – Én azt szeretném, ha megpróbálnánk együtt.

– Én is ezt szeretném – kezdte Dávid, majd sokat mondón elhallgatott.

– De? – kérdeztem kicsit félve.

– De még nem tudom, pontosan hogyan.

– Hát ezt meg hogy érted? – húztam össze a szemöldököm. Dávid felült, de a kezét még rajtam tartotta.

– Úgy értem, hogy valami nem stimmel.

– Nem ezen gondolkoztál egész héten? – kérdeztem kissé idegesen.