Van még új a Nap alatt 1-2-3

31. fejezet ~ Majdnem...

31. fejezet

Majdnem...

A kanapé kényelmes párnájának dőlve bámultam a zajongó diákcsoportot. Vizet iszogattam egy pohárkából, és lehangoltam figyeltem, ahogy Dávid egy alacsony, de elég dekoratív lánnyal beszélget. Tüzetesen mérte végig újra meg újra a lányt, kereste benne azt a bizonyos valamit.

Nem voltam hajlandó végignézi, ahogy meg is találja azt a „valamit", szóval felálltam, és bár kicsit imbolyogva, de odamentem a nasikkal teletömött asztal felé: muszáj volt valamit ropogtatnom. Rövid töprengés után arra jutottam, hogy egy adag keksszel talán ki tudom ropogtatni a fejemből a fájdalmas, Dávidtól túlzsúfolt gondolatokat.

Amint megláttam a fagyis dobozokat, azonnal megfeledkeztem a kekszekről.

Hálás voltam a házigazdának: egy időre teljesen lefoglalta a gondolataimat, hogy epres, vaníliás vagy csokis gombócot szedjek magamnak. Ha már megtehettem, szedtem magamnak mindháromból.

– Nahát! Fagyi!

Felnyögtem. Naná, hogy amikor menekülni akarok Dávid elől, felbukkan!

De azért nem sikerült elnyomnom a kikívánkozó mosolyt, ahogy feléfordultam.

– Hát a lányt hol hagytad?

Olyan közel állt hozzám. Olyan jó volt az illata. Annyira szuperül festett a sötét pulcsijában...

Felhúzta a vállát, vigyorgott. Szédítően hatott rám a közelsége.

– Majd összefutunk még.

– Tetszik neked. – Ez valahol félúton volt kijelentés és kérdés között. Dávid elnevette magát.

– Nekem mindenki tetszik. Mármint minden lány – tette hozzá, és én arra gondoltam, hogy ezt csupán azért tette még hozzá, mert nemcsak a lányok tetszenek neki és ezzel az esetleg hallgatódzóknak akarja bizonygatni, hogy...

Megszorítottam a fagyis tálat, hogy lehűtsem magam. Gunyoros mosolyra húztam a számat, mert a humor minden nehéz helyzetben gyógyír.

– Csak azért tetszik, mert nagy a feneke, mi?

Dávid csettintett a nyelvével, és nevetve átkarolta a derekam.

– Ugyan már! Nekem minden fenék is tetszik.

Lemondón kuncogva ingattam a fejem. Dávid megszorította a derekamat, aztán a keze lassan lejjebb siklott. Csibészes vigyorra húzta a száját, majd belemarkolt a fenekembe. Meglepetten felkiáltottam, és kiesett a kezemből a tálka, nagyot csörrenve landolt az asztalon, szerencsére talpon. Dávid hangos hahotázása ütötte meg a fülem, mire mérges lettem, ő pedig csipkedni és csiklandozni kezdett, láthatóan élvezte egyre vörösödő fülem látványát és csak nem akarta abbahagyni... egészen addig, amíg egy tenyérnyi adag fagyival arcon nem csaptam.

Akkor egy kicsit lefagyott. A szemét becsukta, a szájával úgy tátogott, mint egy hal. Most nekem támadt nevethetnékem, de féltem, hogy teljesen indokolt dühöngésbe kezd, ezért visszatartottam.

– Te komolyan pofon vágtál egy gombóc csokifagyival?

– Eperfagyival, de igen, stimmel – bólintottam. Dávid felnyúlt az arcához, hogy megtörölje.

– Bocsánat, de ezt akkor vissza kell adnom neked.

Megint bólintottam, mert ez így volt fair: ha Dávid fagyis lett egy buliban, akkor nekem is annak kellett lennem.

Belemártotta a kezét a fagylaltba, és lassan közelített az arcomhoz.

Amikor a bőrömhöz ért vele, vissza kellett fojtanom egy sóhajt. Soha nem gondoltam volna, hogy a fagyi, egy jeges nyári édesség ilyen tüzesen forró és izzó lehet, és hogy ennyire...