Van még új a Nap alatt 1-2-3

53. fejezet ~ Kész katasztrófa

53. fejezet

Kész katasztrófa

A másnap maga volt a katasztrófa.

Dávid érthető módon alig aludt valamit, így nem nagyon tudott figyelni a múzeumban az idegenvezetőre, bár minden erejével igyekezett összpontosítani.

Természetesen Amadé folyamatosan nehezítette a dolgát. Láthatóan ő sem élvezte a programot, és nem tudott egyhelyben megállni, ide-oda tekergett a teremben, a falfestéseket, a kitömött állatokat nézte. Dávid próbálta nem követni a tekintetével a fiú minden lépését, ahogy megállt valami előtt és az egyik lábára helyezte a testsúlyát, oldalra tolta a csípőjét, elgondolkodva összefonta a karját. Csak úgy felmerült benne a gondolat, hogy ebben a testhelyzetben, ha nem viselne ruhát, Amadé egy tökéletes görög szobor lenne.

Érezte, hogy felforrósodik az arca ettől a gondolattól, és gyorsan az idegenvezetőre szegezte a tekintetét.

De Amadé, a sunyi, gonosz, kegyetlen Amadé megunta azt a kitömött állatot, amit görög szoborként bámult, és Dávidhoz ment, átkarolta a hasát és a vállára támasztotta az állát, a mellkasa Dávid hátához simult.

Kínzás volt ez a javából.

Dávid elfordította a fejét, hogy az ajka közel kerüljön Amadé füléhez, és a többiek ne hallják, mit mond.

– Légy szíves, ne csináld. Kényelmetlen – hazudta. Szándékosan nem mondta a barátja nevét, az túl árulkodón hangzott volna mindenki előtt.

Amadé összehúzta a szemöldökét, de engedelmeskedett. Dávid a szeme sarkából végignézte, amint Amadé megint körbejár a termen, majd megáll a terem végében, az egyik puffban ücsörgő Vil mellett, és várakozón lenéz rá. Úgy tűnt, mintha szó nélkül kéredzkedne a fiú ölébe, és tényleg, Dávidnak igaza lett: két pillanaton belül Amadé már Vil combjain fészkelődött.

Dávid összepréselte a száját.

Ez nem baj, ez igazából jó jel. Ha Amadé máshoz is így hozzábújik, akkor az azt jelenti, hogy Dávid ebből a szempontból nem különleges az életében. És ez... megnyugtató. Akkor csak Dávid kicsit dolgozik a gondolatain, és ő is visszatérhet a megszokott mindennapokhoz.

Még mindig nem tudta elhinni, mi történt este. Egyszerűen nem bírta feldolgozni.

Csak állt és meredt maga elé, majd öt perc elteltével rájött, hogy nem is figyelt az idegenvezetésre, annyit tudott felidézni, hogy valamilyen vízi élővilágról beszélt az idősebb hölgy.

Bár tényleg nagyon próbált az idegenvezetésre koncentrálni, időről időre Amadéra és Vilre pillantott, akik nagyon cukin, összetámasztott fejjel bámultak maguk elé, teljes békességben, teljes nyugalommal ültek úgy, hogy szinte minden testrészük összeért.

Dávid egyáltalán nem akart irigykedni, de újra meg újra elképzelte, hogy az ő ölében ül így Amadé, ő fonja a törékeny test köré a karját, az ő nyakát simítja Amadé keze.

Kirázta a hideg. Nem szabad. Nem szabad! Nem szabad erre gondolnia.

Megint Vilékre nézett, de már csak Vilt látta, Amadénak nyoma veszett. Mielőtt visszafoghatta volna magát, ellökte magát a faltól, és elindult, hogy Amadé nyomára bukkanjon. Egyedül az előző terembe mehetett, Dávidot is arra vitte a lába.

Közben megállás nélkül szidta magát gondolatban, mert hülyeség volt követnie a fiút, de valamiért mégis úgy érezte, muszáj Amadé után mennie.

Amikor megtalálta a fiút, földbe gyökerezett a lába. Amadé egy furcsa aranyszobrot nézett, közben egy nyalókát szopogatott, ami, hát... felháborítóan pajzán látványt nyújtott.