Van még új a Nap alatt 1-2-3

15. fejezet ~ Amadé és Vil, Johnny és Pete, Dávid és Amadé

15. fejezet

Amadé és Vil, Johnny és Pete, Dávid és Amadé

Dávid nem tudta, hogy ennyire féltékenykedő típus. Helga miatt sosem érzett féltékenységet, sőt, néha titokban még remélte is, hogy a lány talál egy jobban hozzáillő srácot helyette. Az se zavarta különösebben, hogy Daniella a dán fiúbarátaival játszott a tengerben.

De aztán látott egy videót Tekla instagram-oldalán, egy videót a tegnapi buliról. Arról, ahogy Vil ugrabugrál, arról, ahogy Ádám dönti magába a piát, arról, ahogy Vil Amadé nyakát csókolgatja.

És a látványtól, hogy Vil Amadé nyakát csókolgatta, egészen ideges lett. Amadé az ő legjobb barátja volt. Ha egy fiú csókolgathatja Amadé nyakát, akkor az a jog egyedül őt illeti meg. Senki mást. Még az amúgy nagyon cuki és szerethető Vilt sem.

Másfél órán keresztül kattogott az agya, mire elhatározta, hogy felhívja Amadét, és megkérdezi, pontosan mi történt. Lehet, hogy fogadás volt – de akkor is! Dávid az ajkát harapdálta. Most elvesztette Amadét? Oké, talán nem volt teljesen tiszta vele szemben, hogy tegnap felhívta Daniella után, mert tudta, mi a véleménye az ilyen kalandokról. De akkor annyira szerette volna vele megosztani az élményét, hogy nem bírt magával. Egyszerűen csak hallania kellett a hangját.

Nem akarta elveszteni Amadét. Amadé a legjobb barátja, és neki legjobb barátja utoljára talán tizenkét éves korában volt. Nem szabad elveszítenie.

A tengerparton feküdt egy napernyő alatt és próbálta kikapcsolni az agyát. Figyelte Daniellát, aki a tengerből integetett felé.

Igazából Amadé tegnap esti reakciója kicsit szíven szúrta, leginkább azért, mert volt igazság abban, amit mondott.

Mielőtt ebbe a gondolatmenetbe újból belegabalyodhatott volna, felhívta a fiút. Sokáig csengett ki, azt hitte, már nem is fogja felvenni.

– Hmhmhm? – szólt bele végül Amadé. Videóhívásban voltak, de Amadé nem látszott, csak egy szoba plafonja.

– Felkeltettelek? – érdeklődött Dávid. – Bár már sok órája elmúlt nálatok az éjszaka, nem?

– Mhmhmh.

– Amadé! Hahó! Nem látlak, és látni szeretnélek! De légyszi, nagyon-nagyon! – Dávid turbófokozatra kapcsolt kunyerálás téren. És bár Amadé hallhatóan brutálisan fáradt volt, neki muszáj volt látnia, legalább egy pillanatra. Egyedül, és nem úgy, hogy Vil csüng a nyakán.

Amadé ügyetlenül felállította a telefont, de a feje még mindig a lepedőbe préselődött, a szemem még mindig csukva volt. Az arca összenyomódott, olyan édesen festett, mint egy kiskutya. Dávid imádta ezt a srácot.

– Vilnél vagy? – kérdezte Dávid. Nem bírta ki. Vil... Vil menjen a fenébe!

– Ahaaa... nem. Nem. – Különös, mosolyszerű arckifejezés. Dávid gyanakodni kezdett.

– Egy lánynál aludtál?

Amadé nyöszörgött.

– Nem... de egyébként majdnem az lett.

– Mi?! – Dávidnak leesett az álla.

– Semmi, semmi. Lehet, hogy csak álmodtam. – Nagyot ásított, amit Dávid nem bírt megállni mosolygás nélkül. A mosoly hamar letörlődött az arcáról, amikor egy idegen hang szólalt meg:

– Amadeus, felkeltettek már a nap sokadik sugarai?

– Hát ez meg ki az isten? Amadeus? És miért beszél így? Amadé!