Van még új a Nap alatt 1-2-3

17. fejezet ~ Pánik a parton

17. fejezet

Pánik a parton

Óceánpart, ragyogó csillagok, puha homok, szétdobált ruhák, egy dán szépség, szégyentől égő arc és kikívánkozó könnyek, mellkast szétfeszítő féltékenység...

Hát nem ez volt Dávid legcsodásabb éjszakája, az biztos.

Daniella kész volt arra, hogy mindent megadjon neki, amit csak kíván, ám ő képtelen volt a pillanatra koncentrálni, nem tudta kiverni a fejéből és a szívéből a szorongást. Ez annyira zavarba hozta, hogy nem mert Daniellára nézni, összeszorította a szemét, és megpróbált minél hatékonyabban eltűnni onnan. Természetesen nem járt sikerrel.

A dán lány kedveskedő puszikkal hintette be Dávid libabőrös mellkasát és vállát, de nem sikerült meghatnia a fiút – Dávid még mindig a teleportálással próbálkozott.

– Dave – szólította meg halkan Daniella.

– Hmmm? – sóhajtotta Dávid.

– Sétáljunk egyet!

Dávid felkönyökölt, a hajába túrt, hogy addig se kelljen Daniella szemébe néznie.

– Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne – motyogta, de Daniella a tenyerébe vette a fiú arcát, és azt mondta:

– De, kérlek! Gyere.

Mit volt mit tenni, Dávidnak muszáj volt engedelmeskednie, ha csak huzakodik, még kínosabbá vált volna a helyzet. Azt pedig nagyon nem szerette volna, így is úgy érezte, egy életre elveszítette az önbecsülését.

– Daniella! – szólította meg, miután mindketten felöltöztek. A lány átlátszóan fehér ruhát viselt, ami Dávid képzeletét biztosan lángra gyújtotta volna, ha épp nem nyomasztja valami annyira.

– Igen, pici Dave? – tekintett rá Daniella, és a kezét nyújtotta a fiú felé, aki kelletlenül bár, de elfogadta azt.

– Csak... szeretném, ha tudnád, hogy nem veled van baj, hanem...

– Hanem veled, tudom. – Elhallgatott, a csöndben pedig Dávid kicsit megszédült: ettől rettegett a legjobban, hogy valaki hibásnak tartja.

Dávid kisebbségi komplexusa vadállatként őrjöngött a lelkében. Sírás fojtogatta a torkát, az érzés pedig megint arra biztatta, hogy csak rohanjon el jó messzire, mielőtt Daniella még pityergős kisfiúnak is látja, nemcsak...

– Mármint, úgy értem, valami van baj benned. A kis lelkedben. Szóval, beszélgessünk!

Dávid csak hümmögött. Tudta, ha kinyitja a száját, akkor mindent el fog mondani, és az talán csak még rosszabbá tett volna mindent.

Daniella közelebb húzódott Dávidhoz, a karjával átölelte őt és a vállának döntötte a fejét.

– Dave...

Rövid csönd után, Dávid megadta magát.

– Azt hiszem, elveszítettem a legjobb barátomat – bökte ki. Daniella aggodalmasan pillantott rá. A holdfény ezüstre festette a haját és a szempilláit, egyszerűen gyönyörű volt. Dávid azonban nem tudott benne tiszta szívvel gyönyörködni, amikor folyamatosan azon járt az esze, hogy Amadé és Vil vajon mit csinálhatnak a távollétében.

– Hogy érted?

A bokájukat nyaldosta a langyos óceánvíz, tökéletes nyugalom lengte őket körül – egyedül Dávid lelkében dúlt vihar.

– Nem akarlak ezzel terhelni – mondta végül, bár érezte, hogy nem sokon múlik az, hogy minden kibukjon belőle.

– Ugyan, pszichológiát tanulok! Szívesen bogozgatom mások lelkivilágát – legyintett Daniella. – Hogy érted, hogy elvesztetted a legjobb barátodat? Összevesztetek?