Van még új a Nap alatt 1-2-3

50. fejezet ~ A kínos, vicces és romantikus határán

50. fejezet

A "kínos", "vicces" és "romantikus" határán

Dávid szokása szerint még az ébresztő előtt felébredt.

Felemelte a fejét Amadé válláról. Amadé válláról? Ez meglepte. Körbenézett, és az ismeretlen falak, bútorok láttán eszébe jutott, mit keres ebben az idegen szobában. Visszahanyatlott a párnára – már nem az alvó Amadé ölelésébe, mert a fiú, amint felszabadult a karja, nagyot nyögve elhúzta onnan.

Azért így is elég szorosan feküdtek egymás mellett. Dávid nem is gondolkozott rajta, csak megszületett a fejében a gondolat: amikor néha együtt aludtak Helgával, sosem ébredtek egymás karjaiban. Tudta, hogy sok szempontból butaság összehasonlítani Helgát és Amadét, de attól még a tények tények maradtak: ennyire békésen összebújós éjszakát még sose töltött el senki mással.

Át akart fordulni a másik oldalára, hogy megnézze a telefonján az időt, de ekkor feltűnt neki, hogy a teste mennyire érzékeli a reggelt. Hirtelen bepánikolt, aztán bepánikolt attól, hogy pánikol.

Sokszor-sokszor ébredt már fel fiúbarátjai közelében – még Amadé mellett is –, de sose csinált gondot a dologból. De akkor egyszer se bújt össze egész éjjel senkivel. Mi van, ha Amadé megfordul, lehúzza Dávidról a takarót, észreveszi és arra gondol, hogy Dávidra így hatott az éjszaka?

Az ébresztője szakította félbe a gondolatait. Hál'istennek.

Amadé hangosan nyöszörögni kezdett, grimaszba torzult az arca, és vakon tapogatózva a fejére húzta a párnáját.

– Fel kéne kelned – mondta Dávid gyors torokköszörülés után.

– Hány óra van? – hallatszott Amadé hangja tompán a párna alól.

– Negyed hét.

– Normális vagy, Dávid? Még legalább húsz percet aludni akarok.

Dávid kibújt a takaró alól, amikor látta, hogy Amadé nem fog leskelődni.

– Tíz percet kapsz, amíg fogat mosok. Jó pihenést! – hadarta, és kirohant a fürdőbe. Hamar végzett a dolgaival, jó alaposan megmosta hideg vízzel az arcát, hogy minden buta gondolatot kisöpörjön a fejéből, és épp a haját fésülte, amikor Amadé benyitott a kis helyiségbe.

Dávid döbbenten bámult Amadéra, nagyjából félpercig mozdulni se bírt, csak tátott szájjal nézte őt. Álmos kócosságát, bágyadt szenvedését, és... és Amadé egyáltalán nem szégyellte, hogy egy bizonyos testrésze mit reagál a reggelre.

Lefagytak a gondolatai, nem tudta meghatározni, pontosan mi zavarja. Mindenesetre kiesett a kezéből a fésű, amivel szerencsétlen események sorozata kezdődött. Lehajolt érte, de beverte a fejét a mosdókagylóba, amikor felegyenesedett, leverte a fogkeféjét, aztán a fogkefét és a fésűt összefogva megpróbálta letenni a szennyestartóra, de majdnem onnan is leestek... végül felpillantott Amadéra, akinek az arcán már széles vigyor ült, és úgy érezte, egyelőre ennyi elég volt.

– Én... nekem muszáj összekészítenem a táskámat – hebegte, majd kirontott a fürdőből és becsapta maga mögött az ajtót. Hallotta, hogy Amadéból kirobban a nevetés, és érezte, hogy égni kezd ettől az arca. Így hát a konyhacsap alá is bedugta a fejét, hogy lehűtse magát.

Hogy a fenébe tudja magát ilyen kínos szituációkba keverni?

Vagy jobb kérdés: miért kell egy természetes dolgot kínosan kezelni? Mindketten fiúk, nincs ebben semmi különös.