Van még új a Nap alatt 1-2-3

57. fejezet ~ Normális

57. fejezet

Normális

Utoljára húsvétkor találkoztam a szüleimmel, és bevallom, nem nagyon hiányzott a látványuk. Nyűgös kisgyereknek éreztem magam, amikor még az utolsó pillanatban is feltettem a kérdést Erikának, nem akarunk-e inkább pizzázni menni.

– Nyilván szívesebben mennénk pizzázni – mondta, de nem nézett rám. – Tudod, mit szokott mondani nagyapa: a kötelesség súlyosabb a hegynél.

– Szerintem meg az súlyosabb a hegynél, hogy jól érezzem magam. És ettől határozottan nem érzem jól magam – ellenkeztem. Erika papírokat töltött ki, a pult mögött ülő nő grimaszolva nézte. Látszott, hogy sajnál minket.

– De utána elmegyünk pizzázni. Fizetem én.

Megmosolyogtam Erika kedveskedését – eddig mindig nagyapa vitt el minket a közeli pizzériába, és vett nekünk nápolyi pizzát. Mindig reméltem, hogy valami nem fog tetszeni neki a feltéttel, mert olyankor mindig jelenetet rendezett és az nagyon vicces volt.

Évek távlatából megvilágosodtam: talán azért állt neki mindig balhézni, hogy felderítsen a szüleimmel való találkozás után?

A hétköznapokban nem éreztem meg különösebben erősen a hiányát, sose volt szilárd alapja a napjaimnak. De most nagyon hiányzott, szerettem volna, ha megfogja a kezem, megszorítja az ujjaimat.

Az ajkamba haraptam, és próbáltam valami másra gondolni, de a fertőtlenítő szagú helyiségben nem sikerült. Még Dávid érintését sem tudtam élesen felidézni.

Erika mellém lépett, megérintette a könyökömet, aztán a keze rátalált az enyémre. Levegő után kaptam a megdöbbenéstől. Erika és az érzelem kinyilatkoztatás két különböző dolog.

– Utána kaphatsz ananászt a pizzádra – mondta halkan. Nagyapa is mindig ezt ígérte. Ez is mindig jókedvre derített, és emiatt megérte végigülnöm a két félórás beszélgetést – nagyapa mérhetetlenül utálta, hogy szeretem a pizzán az ananászt, soha nem engedte, hogy egyek. Kivéve a látogatások után.

– Köszönöm, Era – suttogtam. A megbeszéltek szerint én mentem előbb apához, nehogy Erika felbosszantsa előttem, és aztán rajtam vezesse le a dühét. Engem amúgysem kedvelt túlságosan, a beszélgetésünk mindig elég szellősre sikeredett.

– Szia, apa.

– Szia, fiú.

Mintha nem lenne nevem.

– Hogy vagy?

– Kitűnően. Te?

– Soha jobban.

Mondanám, hogy mindig sajnáltam azt, hogy soha nem tudtam rendesen elbeszélgetni az apámmal, de ez nem lenne igaz – hiába szeretünk mindketten olvasni, hiába lehetne közös témánk, hiányzik a kémia.

Na meg persze nehéz azon túllépni, hogy az apám soha nem mutatott bűntudatot, amiért annyi életet elvett. Mintha az egész szórakoztatta volna. Kiskoromban sok tárgyalásán bent ültem, akkor még nem értettem, mi történik. Általában a nagyapa engedélyével zenét hallgattam vagy olvastam valamit, esetleg latin szövegeket fordítgattam.

Ha most kellene végigülnöm a tárgyalásokat, talán sokkal jobban megterhelné a lelkem.

Láttam apa arcán, mennyire un engem, és sütött belőle az, hogy mennyire biztos a szabadulásában.

Undorodtam a pillantásától.

Meg attól is, hogy saját magam idősebb mását láttam benne, a szemünk, az orrunk, az ajkunk formája egyforma volt. Annyiban különböztünk, hogy az ő bőrét már ráncok redőzték, a haját pedig nem ápolta rendesen.