Van még új a Nap alatt 1-2-3

68. fejezet ~ Nem olyan könnyű

68. fejezet

Nem olyan könnyű

Szörnyű fejfájás kínozta Dávidot, amit okozhatott a közelgő rosszidő és hidegfront, vagy az a tömény stressz, amitől alig bírt aludni két összefüggő órát az éjszaka.

Korán reggel beért az iskolába, és már a harmadik kávét vette a büfében, amit rosszallón nézett a büfésnéni.

– Fiatal vagy még ennyi koffeinhez – dorgálta, de Dávid csak dünnyögött valamit az orra alatt és fizetett. Egy kanapéra vackolta be magát, és miközben a forró italt szürcsölte, válaszolgatott Amadé üzeneteire. A fiú kétpercenként helyzetjelentett, hogy épp fogat mos, már a cipőjét húzza, a kulcsát keresi, megbotlott a lépcsőn, pont elérte a villamost. Olyan aranyos volt, hogy hajnalban kelt Dávid kedvéért és hogy az ébresztő első hangjára felkelt!

De valami bibi mégis volt. Egy porszem a gépezetben. Dávid egész éjjel kereste azt a bizonyos hibát, de annyira fáradt volt és Amadé annyira elvonta a figyelmét, hogy még nem sikerült rájönnie.

Ezért próbálta elnyomni magában ezt az érzést, de elég nehezen ment.

Amadé még úgyis az utolsó pillanatban érkezett meg, hogy időben elindult.

– Nem tudod elképzelni, mennyire bedugult a város! – mérgelődött, ahogy a terem felé ballagtak. – Valami baleset volt, meg valami rolleres, és különben is telihold lesz...

Dávid alig bírt rá figyelni. Erős késztetést érzett arra, hogy megölelje, magához akarta szorítani, hosszan, de közben nem mert felé nyitni.

Félt a lebukástól. Már attól is, hogy csak egymás mellett mentek, száz és száz kutató pillantást érzett a hátán, mintha mindenki azt találgatná, csókolóztak-e tegnap, vagy sem.

Amikor Amadé megérintette a vállát, rémülten rándult össze és oldalra lépett.

– Baj van? – kérdezte aggódva a fiú.

Dávid kerülte a tekintetét.

– Nem – motyogta.

– Ülünk egymás mellett?

Nehéz volt erre válaszolni, mert Dávid egyszerre akart és nem akart mellette ülni.

Igazság szerint veszélyes lett volna mellé ülni. De nem akarta megbántani sem.

Eddig is sok órán ültek együtt, miért lenne most ebben bármi különös?

Többen köszöntek neki, örültek, hogy visszatért az egyhetes szünet után, Franciaországról kérdezték meg a párizsi lányokról.

Igyekezett mindenkinek udvariasan válaszolni, de lassan sírás kezdte fojtogatni a torkát, a kétségbeesés tetőtől talpig beborította, mint egy súlyos takaró, ami alól nagyon nehéz kimászni.

Amadé, aki Villel beszélt valamiről, észrevette, hogy valamin nincs rendben, és közel húzódott hozzá, hogy halkan megkérdezze, mi a baj.

– Nincs baj – ingatta a fejét Dávid. Amadé a térdére tette a kezét, de ő megint lerázta magáról. – Ne csináld! – sziszegte idegesen, és hátra lesett a válla fölött, hogy vajon valaki látta-e.

– Bocs – szabadkozott Amadé, és hátradőlt a székén. – Nem volt szándékos.

Hallatszódott a gúny a hangjából, de Dávid nem foglalkozott vele.

Ki kell találniuk egy haditervet. Határokat kell felhúzniuk. Mi az, amit a barátok csinálnak, és mi az, amit már nem tehetnek?

Muszáj kifigyelniük a környezetük reakcióit.