Van még új a Nap alatt 1-2-3

20. fejezet ~ Amadé a sarkára áll

20. fejezet

Amadé a sarkára áll

Ervin a kádban feküdt, amikor megérkeztem. Első pillantásra szívrohamot kaptam – azt hittem, halott. Sápadtan, behunyt szemmel, mellkasán keresztezett kézzel feküdt a kádban, a hab már elernyedt.

Amikor kicsit megemelkedett a mellkasa, megkönnyebbülten rogytam le a kád mellett álló sámlira.

– Szent ég, Ervin, azt hittem, hogy... hogy meghaltál! – fakadtam ki, és megragadtam a kezét. Jó régóta áztathatta már magát, a bőre teljesen felpuhult. Kinyitotta a szemét.

Rekedt volt a hangja, amikor megszólalt:

– Ha két perc múlva érkezel, lehet úgy is lenne...

– Mi? – kaptam fel a fejem, és abbahagytam a kézfeje cirógatását, amivel leginkább magam nyugtattam.

– Ne ijedj meg nagyon – figyelmeztetett szinte suttogva –, de nincs sok hátra.

– Miről beszélsz? – kérdeztem idegesen. Megszorítottam a kezét, mire felszisszent.

– Nézz... balra – lehelte. Egy kis polcon üvegcse állt, valaki halálfejet rajzolt rá. Elég gyerekes ábrának tűnt, de úgy görcsbe rándult a gyomrom, hogy gondolkodni se bírtam.

– Ervin – nyögtem. – Mit műveltél?

– Amit már régóta kellett volna – sóhajtotta. Elöntött a düh, és reszkető kézzel húztam elő a mobilom.

Ervin behunyta a szemét és szenvedőn hátradöntötte a fejét, majd hörögve mély levegőt vett, amit köhögésekkel szakított meg.

– Amadeus! – nyöszörögte. – Fogd meg a kezem, csókolj meg! Szeretném, ha te lennél az utolsó, amit érzek...

– Még mit nem! – förmedtem rá, és bár remegő ujjakkal nehezen ment, de már tárcsáztam is a segélyhívót.

Ervin meghökkenten nézett fel, és elhűlt az arca, amikor meglátta, mit csinálok.

– Amadé! Ne csináld! – szisszent rám, és a csuklóm után kapott. Ám én felpattantam, és bár egész testemben reszkettem, hűvös nyugalmat erőltettem magamra, hogy amikor fogadják a hívásomat, tisztán tudjak gondolkodni.

– Kérem – szóltam bele a vonalba kissé bizonytalan hangon –, a bátyám öngyilkossági kísérletet követett el...

– Amadé, állj! – Ervin hipp-hopp kiugrott a kádból, miközben beszéltem, de én csak arrébb táncoltam, hogy ne érjen el.

– Először is nyugodjon meg, fiatalember! – szólított fel a segélyt nyújtó nő. – Másodszor pedig mondja el, lassan, érthetően, mi történt!

– Nincs baj! – kiáltotta Ervin, és erősen megmarkolta a vállam. – Rakd le a telefont! – hajolt a másik fülemhez. – Nem vettem be semmit, esküszöm. Az üvegben ételfestékkel festett víz van.

Egyszerre akartam felrobbanni a méregtől és meghalni a rémülettől; mi van, ha hazudik? Tanácstalanul meredtem magam elé, végül úgy döntöttem, hiszek neki. Ha tényleg a halálán lenne, most nem ugrabugrálna itt összevissza.

– Bocsánat, tévedtem – mondtam színtelen hangon, és leraktam a telefont. Ökölbe szorítottam a kezem, nem tudtam, mit kéne most tennem. Legszívesebben orrba vágtam volna Ervint, de úgy igazán alaposan.

– Nem hiszem el – suttogtam végül. Az ajtónak támasztottam a hátam, és idegesen túrtam bele a hajamba. – Tényleg nem hiszem el.

– Miért hívtad a mentőket? – kért számon csöndes hangon Ervin. Közelebb jött hozzám, a hab és a víz tompán fénylett fehér bőrén.