Van még új a Nap alatt 1-2-3

5. fejezet ~ Nem kell Éva az almához

5. fejezet

Nem kell Éva az almához

Suli után amúgy is a Dunához akartam elsétálni, de amikor megláttam az épület bejárata mellett enyelegni Rékát egy bagós fiúval, hirtelen még több kedvem lett hozzá – mondjuk úgy, kedvem támadt közelebbről is szemügyre venni a folyó zavaros vizét.

– Mi van, ökörszem? – nézett fel a Bunkó Bagós srác és büdös füstöt fújt felém. Nehéz láthatatlanul elmenni a korlát és az épület közötti járdarészen, hiába próbáltam meg úgy tenni, mintha a szemben lévő házban gyönyörködnék.

– Köszönöm, nagyon jól vagyok – biccentettem felé, és igyekeztem a lehető leggyorsabban eliszkolni a suli közeléből. Réka nem szólt hozzám, csak szánalomtól csöpögő tekintettel nézte a menekülésem, miközben a névtelen Bunkó Bagós sráchoz simult.

Ettől olyan ideges lettem, hogy azonnal rá kellett gyújtanom, remegő kézzel sodortam magamnak cigarettát.

A Duna-parton a korlátnak támaszkodva füstölögtem egy darabig, de végül nem szívtam végig a szálat, a felénél elnyomtam. Szinte éreztem bomlani az egészséges sejteket a tüdőmben. Köhögni kezdtem, és szívem szerint még köptem is volna egyet, de valószínűleg nem nézte volna jó szemmel az az öregnéni, aki gyökkettes sebességgel totyogott előre, mellette hasonló tempóban tipegett fehér kiskutyája.

Milyen különösen nyugalmas élete lehet ennek a hölgynek! Otthon puha papucs, esetleg egy angyalarcú unoka várja, leginkább aggódnia pedig a kiskutyája épsége miatt kell.

Egyszóval minden bizonnyal nem úgy éli a nyugdíjas éveit, ahogy az én nagyapám teszi. Vagy ahogy a nagyanyám tenné, ha még élne.

Mielőtt belemerülhettem volna abba, hogy vajon a nagyanyám miként tengetné napjait most, csörögni kezdett a telefonom. Amint megláttam, ki hív, konkrétan szívrohamot kaptam.

– Dávid! – kiáltottam fel kétségbeesetten.

Pár napja megbeszéltük, hogy találkozunk a Jászai Mari téri cukrászdában, ahol megkóstolhatom a világ legfinomabb karamellatortáját, ugyanis Dávid addig nem volt hajlandó elfogadni, hogy nem szeretem a karamellát, amíg meg nem kóstoltam a Jászai Mari téri cukrászda tortáját.

Én meg elfelejtettem a találkozót.

A francba!

– Sietek! – vettem föl a telefont és kiabáltam bele gyorsan. Rögtön futásnak eredtem.

Dávid felnevetett a vonal túloldalán.

– Elfelejtettél? – kérdezett rá, tökéletesen átlátva a helyzetet.

– Sajnálom-sajnálom-sajnálom-sajnálom – hadartam, Dávid pedig továbbra is csak nevetett.

– Jól van, jól van, nyugalom! – csitított jókedvűen. Kíváncsian vártam, hogy elmesélje majd, mi derítette fel ennyire. – Még én sem értem oda.

– Legeslegfeljebb húsz perc – szögeztem le, bár őszintén szólva fogalmam sem volt, mennyi időbe telhet, hogy odaérjek.

Jó harmincpercbe telt. Nem vagyok egy nagy matekzseni, de Dávid biztosan nem ment sehova, ezt éreztem.

A Jászai Mari tér kellemes és kellemetlen érzéseket is ébresztett bennem. Kellemetlent a tömeg és nyomorgás és rosszullét miatt, és kellemest, Dávid meg a többiek miatt.

Egyre növekedett bennem az izgalom, ahogy közelebb és közelebb értem. Izgatottan kémleltem körbe, lábujjhegyre pipiskedve kerestem Dávidot, de csak kisgyerekes anyukákat, telefonáló üzletembereket, hevesen csókolózó párokat és kutyát sétáltató néniket láttam.