Van még új a Nap alatt 1-2-3

2. fejezet ~ Góliát és Dávid

Góliát és Dávid

Negyedóra múlva már a Dózsa György úton süvítettünk a motorjával. Mire – késve bár, de meglepő módon törve nem – eljutottam a Berzsenyibe, minimum tízszer hittem azt, hogy szörnyet fogok halni a következő kanyarban. Nagyapa mindig úgy vezeti a motorját, mintha nem lenne rajta kívül más az utakon; most is folyamatos dudaszó kísérte végig száguldásunkat.

Zihálva rontottam be az iskolába, a portásnéni, hiába köszöntem neki, csak egy unott pillantásra méltatott. Elkeseredetten láttam az ajtó üvegében, hogy a hajam teljesen összekócolódott, az ingem is összegyűrődött, de nem tudtam sokáig nézegetni magam, mert hihetetlen mértékben késésben voltam.

Az osztályfőnök levele alapján a 211-es terembe kellett mennem. Nekivágtam az első lépcsőnek, amit megláttam, és közben azon siránkoztam, hogy nem tudtam drámaian megtorpanni, behunyni a szemem és magamba szívni a berzsenyis életérzést, az új korszak édes ízét. Nem, ehelyett itt botladozok felfelé, mert még a cipőfűzőm is kikötődött.

Lehet, meg kellett volna állnom bekötni, mert a lépcsőfordulóban megbotlottam és sikeresen beleütköztem egy lányba, aki éppen egy plakátot tépdesett le az oszlopról. Nem tűnt meglepettnek, higgadtan a papír után kapott és sikerült is az ujjai közé zárnia. Elnézést hebegtem, ő pedig csak nézett rám nagyra nyílt szemekkel, majd azt mondta:

– Attól tartok, rossz irányba mész.

– Tessék? – Végigmértem őt: sötétszürke hosszúujjú pólót viselt, fehér bőrétől élesen elütő sötétbarna haja fonatban hullott a hátára. Egy pöttynyi sminket nem láttam az arcán, ami kellemes meglepetésként ért. Manapság nem jár lány az utcán tonnányi vakolat nélkül.

– Feltételezem, a humánosok matek szintfelmérőjére igyekszel, késve, teszem hozzá, viszont a termetek az épület másik végében van. Konkrétan a másik végében.

Egészen eddig a pillanatig szimpatikusnak találtam, most azonban kicsit megsértődtem a gúnyos hangnemen.

– Most vagyok itt életemben másodjára – tájékoztattam. Kihúztam magam, de még így is magasabb volt nálam fél fejjel. A lány kinyitotta a kezét, egy piros jojó pattant a föld felé.

– És ez kifogás az agy hiányára? – érdeklődött. A hangjának ezúttal nem volt kifejezetten gúnyos árnyalata, de a pillantása csípett. Tudtam, hogy a humánosokat gyakran lenézik a természettudományos tagozatra járók, a lány pedig egyértelműen odatartozónak tűnt.

– Elmondod, merre kell mennem? – kérdeztem türelmetlenül. Szerettem volna visszaszúrni, de nem volt rá se időm, se kedvem, így válasz nélkül hagytam a megjegyzést. A lány felemelte a karját, a jojó ugrált a levegőben.

– A másik irányba. A tizenegy az egyhez képest távol van, az egyes termek pedig arra találhatók – mutatott el a háta mögé is. Továbbra sem értettem egyet azzal, hogy erre (még) nem berzsenyisként gondolnom kellett volna, de azért kedvesen megköszöntem a segítségét.

– Aztán sok sikert a matekhoz! – kiabált utánam, amikor már nekivágtam a folyosónak. Biztosra vettem, hogy remekül szórakozik rajtam. Átsuhant bennem a megalázottság érzése, de megráztam a fejem: valószínűleg nem sok kapcsolatom lesz vele a jövőben, holnap pedig már emlékezni sem fog rám.

Arra jutottam, hogy inkább máson kellene izgulnom: például, hogy késve érek be a szintfelmérőre, és az új osztályfőnököm, Harangvölgyi Rita le fogja harapni a fejem. Megszaporáztam a lépteimet.

Amikor végre megtaláltam a termet, még ácsorogtam egy kicsit az ajtó előtt. Megigazgattam zilált ingemet és a hajamat is – semmi kedvem nem volt benyitni harmincvalahány diáktárs közé, akik már vadul körmölnek és akik idegesek lesznek rám, amiért megzavarom őket. És végképp nem akartam találkozni Harangvölgyivel, aki dühös keselyűként nyit majd ajtót és rám aggasztja a „késős fiú" bélyeget és életem végéig utálni fog...