Van még új a Nap alatt 1-2-3

10. fejezet ~ A vég előtt

10. fejezet

A vég előtt

Aznap, mivel csak a lakásban volt internet (mobilnetre nem költünk, Nagyapa ki nem álhatja), ezért otthon maradtam, hogy kapcsolatban lehessek Dáviddal – szinte tízpercenként küldött magáról egy fotót, ahogy egy elegáns étteremben ül, fehéringben meg csokornyakkendőben, és borospohárba dugja a nyelvét. Pofákat vágott a kamerába, behúzta az állát és tokát varázsolt magának, megmutatta, mit eszik-iszik.

A hasam is belefájdult a sok nevetésbe, alig bírtam tartani a telefont és pötyögni a reakciókat a műalkotásokra. Ezt meg is írtam neki, ő pedig képet követelt. Nem voltam hajlandó küldeni, mert nincs sok tehetségem a szelfikhez, de ő nemes egyszerűséggel videóhívást indított az asztal alól. Véletlenül nyomtam rá a zöld gombra, és a szám elé kaptam a kezem, nehogy egy hangot is kiadjak és lebuktassam őt.

– Ne aggódj, anyu mosdóban van, nem fogsz bezavarni a nagy anya-fia vacsiba – nyugtatott meg Dávid.

Zavartan mosolyogtam és intettem egyet. Láttam a képernyőn, hogy borzalmasan nézek ki (mint aki egész nap az ágyban heverészett és próbált valakit kikergetni a gondolatai közül), ami miatt idegesen csavargatni kezdtem a hajam.

– És valószínűleg elég sokáig ott lesz, mert panaszkodott a borospohárra, hogy tönkretette a rúzsát. Ezért is jó, hogy fiú vagyok és teljes nyugalomban ihatok bármit bárhonnan – magyarázta Dávid, miközben figyelmesen megnéztem őt magamnak.

– Nem semmi helyen vagytok – mosolyogtam, és muszáj volt hozzátennem: – Jól áll a csokornyakkendő. Tiszta úriembernek tűnsz benne!

Dávid húzogatni kezdte az említett ruhadarabot és látványosan fintorgott.

– Annyira kényelmetlen! De anyámért mindent...

– Hős vagy! – Széles vigyort villantottam rá, ő pedig puszit küldött viszonzásképp a kamerába.

– Máris hiányzol, babácska.

– Nemsokára találkozunk, ne aggódj – mondtam, és reméltem, hogy semmilyen túl őszinte érzés nem rajzolódik ki az arcomon.

– Mi jót fogsz addig csinálni? – érdeklődött Dávid, és belekortyolt a borába. Hihetetlennek tartottam, hogy a múlt éjszaka után még képes alkoholra nézni.

– Még nem tudom. Villel beszéltük, hogy el kellene mennünk az Állatkertbe, de nem tudom, lesz-e belőle valami. Drága a jegy. Lehet, hogy csak elsétálgatunk mellette.

– Ó, az aranyos. Majd küldjetek fotókat! – Megigazgatta a csokornyakkendőjét, és kinyújtott nyelvvel lihegett, mintha nem kapna levegőt. – Megfulladok, komolyan mondom. Anyám meg fogalmam sincs, mit csinálhat abban a hülye mosdóban!

– Nőből van, na – védtem meg a mamát. – Még bent lesz egy ideig.

Pityegett a telefonom, ami Dávid figyelmét sem kerülte el.

– Ki írt neked? – kíváncsiskodott. Felszaladt a szemöldököm, amikor megláttam.

– Petra.

Dávid arca egészen viccesen festett.

– Petra. Az a Petra?

– Igen. De fogalmam sincs, miért írt. Tegnap bejelöltem Facebookon, de ennyi...

Elgondolkodva nyitottam meg a kép nélküli profilt. Dávid nem tudta megvárni, miért keresett Petra, mert megérkezett az édesanyja és muszáj volt kijelentkeznie.

– Majd jövök! Puszillak! – Puszillak. Elképzeltem, ahogy tényleg megpuszil, és a torkomba ugrott a szívem. Mielőtt nagyon belemerülhettem volna az ábrándokba, inkább belenéztem Petra üzenetébe. Nem tudtam értelmezni sem elsőre, sem másodjára: