Van még új a Nap alatt 1-2-3

54. fejezet ~ Érzelmek kavalkádja

54. fejezet

Érzelmek kavalkádja

Ha naplót írnék, az lenne a bemutatkozásom egyik legfontosabb pontja, hogy utálom a testnevelést. Főleg első órában.

Igyekeztem nem késni, de persze így is csak az utolsó pillanatban sikerült beesnem, az öltözőben már alig voltak ott a fiúk. És már mindenki átöltözött legnagyobb sajnálatomra – pedig legutóbbi óra előtt megállapítottam, hogy számos csinos felsőtestű fiú jár az A-ba és a D-be.

– A tanár úr meg fog ölni – nyaggatott Dávid. A sarkamban járt, és próbált a lelkiismeretemre hatni, hogy legközelebb ne késsek.

– Ez van – vonogattam a vállam, és nyugodtan álltam neki az ingem kigombolásának.

– El fogsz késni! – topogott Dávid. A tekintete ide-oda ugrált a mellkasom, a szemem és a padló között.

– Hát... ja – bólintottam, és visszanyeltem a vigyoromat.

– A tanár úr nem szereti a késést!

– Én meg nem szeretem az óráit.

Dávid sóhajtott.

– Nem akarok én is késni – mondta. Zavarba ejtett, hogy akkor is beszélt hozzám, amíg én épp a nadrágomat vettem le, de azért próbáltam nyugodt maradni.

– Nem kell. Fél perc és becsöngetnek, menj csak nyugodtan! Nem akarom, hogy kikapj miattam, baba.

Amíg az ajkát rágva gondolkozott, mosolyogva az arcára tettem a kezem.

– Menj csak – ismételtem. – Sietek én is. Nem bántódok meg. Tényleg.

– Oké – rebegte hálásan Dávid, a hangja erőtlen volt, mintha súlyos gondolatok nyomasztanák. Majd megőrültem, amiért nem láthattam bele a fejébe.

Mielőtt elkezdődött volna az óra, gyorsan megettem egy Sportszeletet, amit a kisboltban vettem reggelire, de hamar megbántam.

Már akkor kicsit felkavarodott a gyomrom, amikor végigsiettem a folyosón. Akartam inni egy kis vizet, hogy felfrissítsem a torkom, de a tanár rám üvöltött, és ezért muszáj volt követnem őt és a többi fiút.

Amint meglátott, Adrián átkarolta a vállam.

– Jaj de jó, hogy itt vagy! – sóhajtott. – Nélküled meghalnék. Gyűlölök futni.

– Hogy mi? – nevettem fel hitetlenkedve.

– Futunk. A suli körül.

– Na még mit nem! – ráztam a fejem. – Kizárt dolog.

– Három kör.

– Fúj!

– Kuss legyen, fiúk! – förmedt ránk a tanár úr, és nagyokat tapsolt.

– Nem vagyok kiskutya – dünnyögtem Adriánnak, aki nagy nehézségek árán visszanyelte a röhögést.

A melegítő futkározást is elég nehezen bírtam, főleg azért, mert egész végig bámult a tanár úr, és így nem lehetett csalni. Dávid a pillantásával próbált biztatni, hogy csináljam, csináljam – ő bezzeg elől ugrabugrált, lendítgette a sarkát, és amikor én előrefele mentem, ő már laza kocogással tért vissza a sorba.

És csak ezután jöttek a sulikörök. Elfutottam a sarokig, aztán utána sétára váltottam, ahová már nem ért el a tanár úr pillantása. Adriánnal nem tudtunk beszélgetni, egyikünk se kapott levegőt. Én azért próbáltam panaszkodni, túl sok gondolat kavargott bennem: