Van még új a Nap alatt 1-2-3

78. fejezet ~ Minden aggasztó

78. fejezet

Minden aggasztó

Dávidék rögtön órák után indultak a kis kirándulásra, és így egyszerűen nem kaptunk lehetőséget a normális búcsúra.

Kicipeltem Dávid sporttáskáját (bár ő ennek nem örült, és igazából én sem, mert jól leizzadtam a lépcsőzés közben) az iskola elé, és odaadtam Dalinak, aki (bosszantóan könnyed mozdulattal) egy fekete autóba tette be és rendezte el a csomagokat.

Igazából megkönnyebbültem a gondolattól, hogy Dávid kimarad a városjáró játékból és autóval leviszik a szálláshelyre; nem szerettem volna, ha megerőlteti a lábát és esetleg hosszútávon problémát okoz neki a szalagja. Vagy az ínja. Nem tudom, pontosan hogy hívják azt, ami fáj neki.

Végignéztük, ahogy az összes idök-képviselő csoportokba rendeződik, és elindulnak a Duna vagy a Dózsa György út felé, illetve azt is, ahogy Lujza kiskutya tekintettel bámul rám, amikor azt hiszi, nem látom.

– Ez nagyon kellemetlen – állapította meg Dávid.

– Az bizony – sóhajtottam. – Egyszerűen nem tudom, hogy kéne kiábrándítanom magamból. Egek, egy éve mennyire örültem volna egy ilyen problémának!

– Két megjegyzés – tette csípőre a kezét Dávid. – Első: te egy éve örültél volna Lujzinak? Össze akartál volna jönni vele? Második: mindenki elindult a közös programra, csak én megyek kocsival az újak közül. Erre mondtam, hogy kellemetlen.

– Ó, életkém – simogattam meg a felkarját. – Ne érezd magad kellemetlenül. Én bármit megadnék azért, hogy hosszas sétálás helyett elvigyenek valahova kocsival.

Dávid a szemét forgatta.

– Erre inkább nem mondok semmit.

– Jól van, na, nyugi, bébi – csipkedtem meg a vállát, mire Dávid elpirult. Annyira mókásan tud reagálni a becenevekre! – Lujzi meg... hát, mit tudom én, tetszett-e volna egy éve. Akkor még talán Réka vagy Ervin vagy fene tudja, ki után sírtam, és bármit megadtam volna azért, ha valaki viszonozza az érzéseimet. De most már szerencsére nincsenek ilyen problémáim. – Rámosolyogtam, de csak félénken, mert nem tudtam, mennyire szabad ilyen kijelentéseket tennem.

Dávid tekintetéből azt olvastam ki, hogy nyugodtan tehetek ilyen kijelentéseket – de csak zárt ajtók mögött.

Megvakargatta a tarkóját, és elszakította rólam a pillantását, aztán még vörösebbre pirult. Rögtön megfordultam, hogy lássam, mire reagált így: Dali és a fiúja épp a kocsinak dőlve smároltak.

Ennek láttán akaratlanul is elfogott az irigység, és láttam, hogy Dávidot is – ők megtehetik, hogy hosszú csókkal búcsúzzanak, fényes nappal, az utcán. Nekünk meg csak suta ölelések jutnak.

Igazságtalan a világ.

– Szeretnéd, ha én is a kocsiajtónak nyomnálak? – kérdezte Dávid szórakozottan. Elnevettem magam, és zavartan a hajamba túrtam.

– Tudod, igazából másra sem vágyok, csak erre.

Nem hazudtam, tényleg ezt akartam. És biztos voltam benne, hogy Dávid is. A kocsinak dőlve csókolózni, fényes nappal, az utcán.

– Két percem van az indulásig – motyogta Dávid. Határozott mozdulattal magához húzott, az ölelésünk minden pillanatából sütött a tömör szeretet és ragaszkodás. Nem tartott sokáig, de így is kiváltotta belőlem azt az önző, túl büszke gondolatot, hogy hiába smárolhat Dali meg a pasija a világ előtt, de egészen biztos nem szeretik egymást annyira, mint én meg Dávid.