Van még új a Nap alatt 1-2-3

48. fejezet ~ Egy érzelmes sportnap, avagy: Türelem, Amadé!

48. fejezet

Egy érzelmes sportnap, avagy: „Türelem, Amadé!"

Hét ötvenháromkor már bent voltam az iskolában – hihetetlen büszkeség töltött el emiatt, de amikor Dávid elém jött az aulába a kis sportrövidnadrágjában és fehér pólójában (hűha), nem láttam rajta, hogy különösebben lenyűgöztem volna.

– Na, nem örülsz nekem? – kérdeztem, és megcsipkedtem az arcát. – Mert én nagyon örülök neked. Csak hát ki nem találnád, de mindjárt elalszok.

Dávid megvakargatta a tarkóját.

– Hát, baba, akkor van egy jó hírem, amitől fel fogsz ébredni.

– Van nálad egy liter csokiskávé? – csillant fel a szemem.

– Nem, csak egy váltás tesiruha.

Dávid megfogta a vállam, és lassan vezetni kezdett az aulán át az öltözők és az udvar felé.

– Mert leittad magad a csokiskávéval? – érdeklődtem. A szánakozó pillantás, amit válaszként kaptam, kicsit megijesztett.

Mint kiderült, jogosan.

– Vil írt, hogy nem tud jönni ma suliba.

– Ó – bólintottam, és nagyon reméltem, nem az lesz a folytatás, amire gondoltam.

– Tehát... nem tud játszani a focimeccsen.

– Ez igazán sajnálatos! – ingattam a fejem. Dávid nagyot sóhajtott.

– Amadé, neked kell beállnod Vil helyére.

Már nyitottam a szám a tiltakozáshoz, de Dávid közbevágott:

– Sajnos muszáj. Elég erőszakos férfi lesz a tesitanárunk, és hát igen határozottan kifejtette a véleményét arról, hogy Vil utolsó pillanatban visszamondta.

– Hm. Azt tudod, Dávid, mennyire nem tudok focizni, ugye?

– Az nem számít! Nem kell mást csinálni, csak belerúgni a labdába, ha hozzád kerül.

– Ez az egyik legértelmetlenebb sport – dünnyögtem, de azért hagytam, hogy Dávid gyengéden belökdössön az egyik öltözőbe. Üres volt szinte az egész, csak egy-két fiú öltözött a sarokban. De már ők is összekészültek, és indultak ki, biztos melegíteni.

– Miért nincs itt legalább harminc dögös fiú félmeztelenül? – morogtam, miközben Dávid a táskájában turkált, hogy előszedje nekem a váltás tornaruháját.

– Bocs, most csak én jutottam neked.

Cicegtem, és elkezdtem kigombolni az ingem.

– Oké-oké, Dávid, tény, hogy te elég dögös vagy, csak hát nem épp félmeztelen.

Dávid rám nézett, a tekintetünk összefonódott. Tudtam, hogy az a kérdés visszhangzik benne: tényleg dögösnek találom?

Láttam, ahogy vívódik ezen, esküszöm, hogy láttam!

De végül csak azt mondta:

– Remélem, minden jó lesz rád.

– Persze-persze, biztos – bólogattam. A fáradtságtól olyan nehéznek éreztem a fejem, hogy azt hittem, nem marad a nyakamon. – De mondd csak, minek van nálad egy konkrét váltás?

Csak a vállát vonogatta.

– A biztonság kedvéért.

– Aha. – Lerugdaltam magamról a csinos vászonnadrágom, és miközben a rövidnadrágot húztam fel, nagyon próbáltam nézni, hova tekint épp Dávid, de a pillantását egyenesen a földre szegezte. Gyanús. Vagy nem? Azért nem néz rám, mert nem akar, vagy mert fél attól, hogy...?