Van még új a Nap alatt 1-2-3

A megmentő Dávid - tökfaragás

A megmentő Dávid - tökfaragás

Ritkán csinálunk valami értelmeset rajzórán, de amit a Tanár úr az őszi szünet előtti utolsó órán adott fel, egészen tetszett: Halloweeni töklámpást kellett faragnunk párokban. Az osztály egyrésze panaszkodott, másik része elégedetten mormogott, miközben csapatokra osztódtunk.

Értelemszerűen a mellettem ülő Dávidra néztem, de ő nem viszonozta pillantásom, összefont karral, mereven bámulta a karcos padot.

– Leszel a párom? – tettem föl a kérdést, amikor másodperceken keresztül nem volt hajlandó tudomást venni rólam.

– Kizárt dolog – mondta fintorogva. Legnagyobb csalódottságomra egyetlen félreérthető megjegyzést sem tett kérdésem félreérthetőségére.

– Miért? – kérdeztem rosszkedvűen és elfordultam tőle, kutatva ki lehet az az ember a teremben, akivel Dávid nálam szívesebben dolgozik együtt.

– Mert én nem csinálok ilyet.

Hümmögtem, és miközben rákérdeztem kijelentése miértjére, aggódva szemeztem a sarokban felhalmozott tökkupac maradékával. Az összes szépnek mondható darabot elvitték, ami kicsit bosszantott. Szerettem volna valami pofásat alkotni azzal a hatalmas késsel, amit óra elején vehettünk el a tanári asztalról. Fejben már megterveztem a vágásokat, a szemeket, a hegyes fogakkal teli szájat...

A Tanár úr azelőtt lépett oda hozzánk, hogy Dávid kifejthette volna, miért nem akar velem ilyet játszani, és letett elénk egy duci, barázdált, narancssárga tököt. Kicsit fonnyadt volt, de azért lehetett belőle alkotni.

– Együtt dolgoztok, ugye, fiúk? – kérdezte a Tanár úr, megpaskolva leendő műalkotásunk alapanyagát. – Tessék, itt egy tök, tökfejek.

– Köszönjük, Tanár úr! – mondtam lelkesen, és hozzáértőt játszva, hunyorítva méregettem a tökünket. – Cucurbita a latin neve – magyaráztam Dávidnak, aki grimaszolva rázta a fejét.

– Akármi is legyen a neve latinul, olaszul, oroszul vagy akárhogy, nem vagyok hajlandó hozzáérni.

– Miért?

Felé fordítottam a fejem, és óvón átkaroltam az asztalunkon kókadozó növényt. Alig vártam, hogy elkezdhessek rá rajzolni és elkezdhessem vagdosni – ezeréve, amikor még majdnem minden rendben volt a családban, Erikával és a nagyapámmal ősszel mindig faragtunk két-három halloweeni töklámpást, amik aztán az álmunkat vigyázták hetekig, amíg végleg el nem rohadtak.

– Azért, mert... mert... nézz csak rá! Undorító! – Dávid hátrébb tolta a székét az asztaltól, az arcának jó pár árnyalattal fehérebb színe volt a normálisnál.

– Mi a baj? – kérdeztem, most már aggódva. Dávid felkarjára tettem a kezem, de ő ellegyezte magától és grimaszolva, vádlón mutatott az asztalon árválkodó tökre.

– Ne érj hozzám azzal a kezeddel, amivel azt fogdostad!

– Bocsánat – böktem ki értetlenül. – Dávid, mi van veled? Ittál valamit?

– Nem – hangzott a szűkszavú válasz. Morcosan húzta össze magát és idegesen dobogott a lábával. Elképzelni sem tudtam, mi a baja.

– Nem tudlak követni – ismertem be kelletlenül. Dávid fújtatott.

– Kinevetsz, ha elmondom, mi zavar.

Ettől csak még kevésbé értettem a szituációt, és ezt meg is mondtam neki.

– Jó, hajolj közelebb! – mondta idegesen. – De a kezed vidd innen!

Engedelmesen odadugtam hozzá a fejem, és ő ingerülten bevallotta furcsa viselkedése okát.