Van még új a Nap alatt 1-2-3

51. fejezet ~ Vallomás

Vallomás

Az éjszaka puhán telepedett a városra. A közelgő eső sötétszürke nyomokat hagyott az égen, jelzésként, hogy valami rossz következik.

Dorián még sosem érezte ennyire hozzá hasonlónak a várost, de most akár az alteregója is lehetett volna.

A csöndbe burkolódzó Ervin mellette lépdelt, előttük pedig Áron és Tori ment, tompán hallották a nevetgélésüket. A bőröndkerekek csattogásával egy ütemre vert Dorián szíve.

Még mindig nem tudta elhinni, hogy Ervin elmegy. És még mindig nem tudta elhinni, hogy így érzi magát miatta.

A pályaudvar kovácsoltvasbordája elzárta előlük a kormos eget, kísérteties fények uralták a helyet. A fiúk szerelvénye nagyon messze volt a bejárattól, és Dorián legszívesebben tyúklépésben haladt volna odáig, hogy minél több időt tölthessenek együtt.

Ervin megköszörülte a torkát.

– Ugyan, Dor. Nem lesz ez ilyen vészes.

– Tudom – dünnyögte Dorián.

– Melyik számú kocsi a tiétek? – kérdezte dalolva Tori. Dorián tudta, hogy a lány ma már sírt egyet a mosdóban, de mielőtt bárki megvigasztalhatta volna, elindította a csapatot a pályaudvar felé, ami Dorián kedvét elvette a vigasztalgatástól.

Áron mondott valamit, amit Dorián nem hallott – Ervin ujjai súrolták a kézfejét, és ettől megszűnt körülötte a világ.

Megérkeztek, Áron felcipelte a saját csomagját, majd Ervin két táskáját. Amikor másodjára visszatért a vonatról, Áron megölelte Doriánt és Torit. Mosolyogva ígérte:

– Vigyázni fogok rá, oké?

– Oké – motyogta Dorián, és elengedte a fiút. Áron eltűnt a vagonban, és Dorián látta a szeme sarkából, hogy Tori is arrébb oldalog, kis privát teret biztosítva kettőjüknek.

– Nem tudom, mi lesz – mondta halkan, és megköszörülte a torkát, hogy ne legyen olyan rekedt a hangja.

– Nem, én sem – biccentett Ervin.

– Jó volt ez a kis idő – folytatta Dorián. Kétségbeesetten magához akarta szorítani a fiút, hogy még egyszer utoljára megcsókolhassa – a délutáni lopott pásztorórák nem bizonyultak elégnek a búcsúhoz.

– Tényleg az volt – mosolyodott el Ervin. – Örülök, hogy egy kicsit felhőtlenül tudtunk együtt lenni.

Felhőtlenül? Ez volt neki a felhőtlenség? A jövő és remények nélkül eltöltött pár nap?

Nem akart mérgelődni az utolsó pillanatokban, de érezte, ahogy a bosszúság mérgezett tüskéje befúrja magát a szívébe.

– Majd beszélünk – mondta végül, és közelebb lépett Ervinhez. Megfogta a fiú hideg csuklóját, és ujjbegyével kitapintotta a pulzusát.

– Kénytelenek leszünk. Szeretnék majd hallani az újság...

Dorián nem volt hajlandó meghallgatni, miként akar terelni az érzések felől Ervin, ezért tett még egy lépést, hogy beszegje a köztük lévő távolságot, és ajkát a másik ajkára szorította. Ervin erőtlenül felelt a csókra, de amikor elváltak, Dorián sok mindent kiolvasott ezüst tekintetéből: fájdalmat, vágyódást, születésre váró könnycseppeket.

Ervin biccentett egyet, majd fellépett a szerelvény lépcsőjére, és eltűnt Dorián tekintete elől.

– Ó, Dorián! – hallotta Tori sóhaját, és hirtelen megérintette a fiú vállát. Befurakodott a karja alá, ölelést kért, ő pedig bódultan magához húzta. Magány roskadt rá, olyan súllyal, hogy ha nincs mellette Tori, összeesik.