Van még új a Nap alatt 1-2-3

49. fejezet ~ Mindig számíthatsz rám

49. fejezet

Mindig számíthatsz rám

Dávid úgy örült, hogy már végre nem féltékeny Vilre, erre Amadé másnap reggel hogy köszöntötte a fiút, na hogy?

Hát így:

– Áá, na nézd csak, Dávid, ki van itt? A szívem szőke hercege! Végre eljött, már úgy hiányzott! Drága Viliem, megmentesz valami szörnyetegtől? – És a szőke herceg nyakába ugrott, mintha ezeréve nem látták volna egymást, pedig legfeljebb csak három napja nem találkoztak.

– Jó reggelt, Vil – köszönt Dávid színtelen hangon. Pedig annyira próbálkozott a kedvességgel!

Jó, talán annyira mégsem.

Az volt a baj, hogy most már nem azért érzett féltékenységet, mert Amadé Vilt is szerette, hanem mert Amadé úgy ölelgette a fiút, mint a minap őt. Sőt, még meg is puszilta.

– Nekem kellett helyetted focizni, szörnyű volt! – siránkozott Amadé Vil karjában.

– Nem fociztál – ismételte sokadjára Dávid, és turkálni kezdett a táskájában, hogy lefoglalja magát. Csak fél szemmel lesett fel, de így is elkapta Vil együttérző mosolyát.

– El tudom képzelni, ahogy Amadé „focizik".

– Gyere, Dávid, te is! – nyújtotta a karját Amadé. – Hármas ölelés!

– Rettentő másnaposnak nézel ki – tájékoztatta Dávid a barátját. Amadé haja nem meglepő módon kócos volt, de sötétzöld inge csinosan festett, mintha frissen vasalták volna.

– Hajnalig forgolódtam – ásította Amadé. – Olyan nehezen alszok el.

– Tanulhatnál sokáig – tanácsolta Dávid, mire Amadé csak a szemét forgatta.

– Vagy beszerezhetnél egy jó plüsst – ajánlotta Vil, amit Amadé jobban értékelt.

– Néhanapján van jó plüssöm – vonogatta a vállát Amadé, és mintha Dávidra pillantott volna. Vagy nem? Vagy igen, de csak véletlenül? Vagy tényleg arra gondolt, hogy szeret Dávidhoz bújni? Vagy Dávid csak belemagyaráz valami hülyeséget?

A csengő szakította félbe a gondolatait, amiért hálás volt. Nem merte továbbfűzni ezt a gondolatmenetet.

/*/

Az első nap csak úgy elrohant, hogy szinte semmit nem fogtam belőle.

Ilyen óra, olyan óra, új tanárok, új emberek, mondd el a neved, ismered meg a többieket, mosolyogj, nevetgélj, válaszolj, kérdezz... Én ehhez kialvatlan voltam. Tegnap nehezemre esett elaludni, Dávidon gondolkodtam, meg kicsit Doriánon is, de inkább csak Dávidon. És mivel nem tudtam éjjel időben álomba merülni, nyilván nem sikerült reggel se felkelnem.

Így valami hihetetlen rosszkedvvel szenvedtem végig a napot, aminek a nagyrésze eltűnt az elmémben – leszámítva egy-két zavaróbb momentumot. Értem ezalatt mondjuk a testneveléstanárt. Dávid tegnap nem viccelt azzal, hogy nem épp a legkedvesebb a figura: tényleg nem volt az. Ha nincs Dávid, Vil és Adrián, én biztos nem éltem volna túl.

Emiatt talán érthető, hogy ezt követően semmi kedvem nem volt elmenni kravmagázni.

– Biztos nem jössz el velem? – kérdeztem nyűgösen Dávidot, aki kikísért engem és Petrát az ajtóig.

– Nem tudok menni, babácska – mondta gyengéden Dávid. – A focicsapatba ma van az első válogató.

– Tudooom – nyöszörögtem, és a karom nyújtva ölelést kértem. Dávid magához is húzott, és Petra ingerült sóhaját figyelmen kívül hagyva alaposan megszorongatott. Az ujjait a hajamba fúrta, és lassú mozdulatokkal masszírozni kezdte a fejbőrömet.