Van még új a Nap alatt 1-2-3

47. fejezet ~ Egy szeretlek és annak következményei

47. fejezet

Egy szeretlek és annak következményei

Az lett volna a tökéletes találkozás, ha megcsókoljuk egymást.

Ez persze nem csak azért jutott eszembe, mert én akartam annyira nagyon-nagyon megcsókolni Dávidot, hanem mert ő is úgy nézett rám, mintha azonnal rám akarna cuppanni.

Megölelt, de csak röviden, mert aztán eltolt magától, és úgy bámult, mintha egy női fehérnemű modell lennék – mondjuk most már kezdtem elbizonytalanodni abban, hogy Dávidot csak a női fehérnemű modellek érdekelnék.

– Hú, Amadé! – fújta ki végül a reakciót. Úgy szorította a vállam, mintha az élete múlna rajta, én pedig, miután kielemeztem Dávid reakcióit, szintén megfogtam a vállát és én is szemügyre vettem őt.

Fehér ing, barna nyakkendő. Te jó ég. Feltűrte a könyökéig az ingét, és... hát, összegezve csodásan nézett ki, na.

Dávid elkezdett fecsegni, én pedig erőnek erejével a szemébe néztem csípője íve helyett – pedig nagyon szépen kiemelte a fehér ing.

– Nem hiszem el, hogy képes voltál az első napról elkésni! Azt reméltem, hogy tényleg figyelembe veszed a reggeli hívásomat, nem pedig csak átfordulsz a másik oldaladra.

Nos, pontosan ez történt. Elmosolyodtam, és meg is akartam neki mondani, de aztán Dávid a mellkasomhoz nyúlt és igazgatni kezdte a galléromat meg a nyakkendőmet.

– Ha időben felkeltél volna, talán normálisan meg tudtad volna kötni – mondta halkan. Válaszolni akartam, de nem mertem megszólalni, túl árulkodó lett volna a hangom. Dávid lassan dolgozott, hosszú ujjaival kicsomózta, majd újrakötötte a nyakkendőmet, ujjbegye nem egyszer súrolta a mellkasomat, amitől majd' megőrültem.

Meg akartam neki mondani: már egyáltalán nem bánom, hogy nem maradt időm rendesen felöltözni és ez a legcsodásabb dolog, ami szeptember elsején történhet velem.

Amikor Dávid végzett, lesimítgatta az ingem elejét, és még egyszer megigazította a galléromat.

– Köszi – leheltem, és próbáltam nem gondolni arra a forróságra, ami kavarogni kezdett bennem. Rá kellett szólnom magamra: Dávid szemét nézd, ne a csípőjét!

Az emberek áramlottak körülöttünk, Dávid lassan elengedett, és már csak néztük egymást. Elképesztően hosszúnak tűnt ez a pillanat, pedig nem tarthatott túl sokáig, legfeljebb öt percig.

Dávid nagyot nyelt, és mintha akart volna mondani valamit, de akkor Vil ujjai kulcsolódtak a felkarunkra: visszaszaladt értünk, hogy elrángasson minket órára.

/*/

Az egyik ablak melletti padot sikerült befoglalniuk, olyan középtájt. Ez jó volt: így Dávid nem tűnt sem túl strébernek, sem túl rosszgyereknek; így sem Harangvölgyi, sem az osztály nem ítélheti el a helye miatt.

Harangvölgyi élénk hangon darálta az évközbeni programokat, amit Dávid sebesen jegyzetelt. Valamikor félidő tájt tűnt fel neki, hogy Amadé már nem ír, csak tenyerébe támasztott állal bámul maga elé. Olyan laposakat pislogott, hogy Dávid szerint szegény fiú bármelyik pillanatban elaludhatott volna.

– Vegyek neked kávét a szünetben? – hajolt hozzá Dávid. Amadé összerezzent, és tompán rámosolygott.

– Á, megvagyok, de köszönöm.

Hátradőlt, sóhajtott egy nagyot, majd előrébb hajolt, az állát Dávid vállára támasztotta kis időre. Szuszogott párat, majd beledörgölte az arcát Dávid lapockájába, és visszatért a füzetéhez, de csak a tollát lökdöste unalmában.