Van még új a Nap alatt 1-2-3

25. fejezet ~ Bizalmi kérdések #3

25. fejezet

Bizalmi kérdések #3

Ezek után alig bírtam hazabotladozni. Mivel csigalassú tempóban sikerült csak haladnom, bőven volt időm a gondolkodásra. Doriánt erőnek erejével kizártam az elmémből, vele majd foglalkozok akkor, ha ki tudok alakítani róla egy képet a fejemben.

Szóval Dávidra és a vele való vitámra koncentráltam. A titkokra, amiket elhallgattam előle. Megtagadtam a válaszadást, mert nem gondoltam volna, hogy Dávid meg tudná érteni, fel tudná fogni a velem történteket. Azt, hogy milyen kapcsolatom van igazából Ervinnel... kizárt, hogy megtudja.

Ha megtudná, hogy miket tettünk Ervinnel, Dávid többet már sose ölelne meg. Félne tőlem, félne attól, hogy tetszik nekem. Ami egyébként igaz is... S ha már itt tartunk: ha esetleg nem ítélne el, akkor is biztos benne lenne a kérdőjel: vajon mit érzek pontosan iránta?

Lezártam magamban ezt a témát is, mert túlságosan felzaklatott, így visszatértem a titkokhoz.

Minél többet gondolkoztam rajta, annál inkább bűntudatom lett amiatt, hogy a minap pont ugyan ezen vesztem össze Sofiával.

Neki miért ne lehetnének olyan dolgai, amikről jobb, ha nem tudok?

Ha én is titkolózok, nem szabad másra megharagudnom emiatt.

Így hát amikor hazaértem, első dolgom volt beszélni a lánnyal, ebben pedig az sem akadályozhatott meg, hogy épp a bakelitlejátszóból szóló zenére táncolt, lassan, kecsesen, komoran.

– Sof! – szólítottam meg, mire felfigyelt rám. Rosszkedvűnek tűnt. Odamentem hozzá, átkaroltam, az andalító zene ritmusára táncot kezdeményeztem. Sofia nem teljesen értette, mit akarok, de a mellkasomra simította az egyik kezét, a másikat pedig az enyémbe csúsztatta, valami esetlen keringőbe kezdtünk.

– Beszélni szeretnék veled – mondtam halkan, s gyorsan folytattam, amikor láttam, hogy közbe akar vágni: –, de ne aggódj! Nincs semmi baj.

Előadtam a kis szónoklatot, amit hazafele jövet fejben megterveztem: hogy én nyugodtan megvárom, amíg minden körülmény megfelelő lesz ahhoz, hogy elárulja, miért is van itt, és hogy miket tett. Nem tartozik nekem semmivel, ahogy én se Dávidnak.

Sofia még mindig komornak tűnt, az ajkát biggyesztette, mintha valami rosszízűbe harapott volna.

– Köszönöm – motyogta. A homlokát a vállamnak támasztotta, abbahagyta a lassú keringőt, és csak hozzám bújt. Ettől erősnek éreztem magam, szinte igazi férfinak, aki megóvja a gyönge nőt. Bár Sofia elég távol áll a gyönge nő fogalmától.

Én meg az igazi férfiétől.

Nyílt a bejárati ajtó, és Erika lépett be Alysszel az oldalán, aki karjában a csöpp Lunát tartotta. Nyomban szétrebbentünk Sofiával.

– Utálom a gyerekeket – jelentette be Erika. – Soha nem akarok gyereket.

– Luna szeret téged – jegyezte meg Alys, és megpuszilta vörös arcú, kisírt szemű kislányát.

– Lunát én se utálom – bólintott Erika –, már amikor nem visít. Mint ma egész nap.

Alys a szemét forgatta, és bevonult Erika szobájába a kislányával. Sofia elnézést kért és követte a nővérét. Hirtelen ötlettől vezérelve én is követtem az enyémet.

– Mi vagy te, kiskutya? – mordult rám Erika.

– Csak... kérdezhetek valamit? – próbálkoztam. Annak ellenére, hogy esteledett, Erika kávékészítésbe kezdett: nem lepődtem meg, mert ő képes volt hajnalok hajnalán is kávézni.