Sokolov

XXXIII

Igor,

Azt mondják az Adrenalin löket aktiválja a „Harcolj vagy fuss" készenléti állapotot az emberben, ezzel képessé válunk arra, hogy a másodperc törtrésze alatt készüljünk fel az adott, veszélyesnek ítélt szituáció lereagálására. Akkor is, ha menekülőre kell fogni, és abban az esetben is, ha éppen egy élet-halál harc kellős közepén találja magát az ember.

Nálam a menekülés sosem volt opció, úgy véltem csak a gyáva emberek futnak el ha veszélyes helyzetben találják magukat.

Annushka testi épsége forgott kockán, valamiért ez a tudat olyasfajta dolgot ébresztett fel bennem, ami túlment minden észérven.
Ez nem csupán egy kémiai reakció volt az agyamban, ez más volt.
A mellkasomban lévő szorítás, a kontrollálhatatlan düh és mérhetetlen ölhetnék érdekes egyvelegét éreztem.

-A keletieket elintézem. -Mikhail megtöltötte a kézifegyverét, majd beült az autójába két testőre kíséretében. Bólintottam egyet, intettem az embereimnek, hogy kövessék egy másik kocsival.

Kosta vigyorogva szívott bele a cigarettájába, ezután a motorja felé sétált, olyan mániákus arckifejezéssel, ami elárulta, hogy kissé lelkesebb az ölés gondolatától mint kellene.
Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy tudja-e egyáltalán merre van nyugat.

Megropogtattam a nyakam. -Két kocsi vár nyugaton Kosta, várd meg az embereimet, ne kezd el egyedül a vérontást.

Konstantin eldobta a cigijét, mit sem törődve azzal, hogy az egyik legszárazabb nyári este volt ez New Yorkban.

-Pakhan, pakhan, nekem nem kellenek bébi csőszök. Látod ezeket? -hangosan felnevetve megemelte a kezeit és befeszítette a bicepszeit.
Megráztam a fejem, legyintettem négy emberemnek, akik ezt látván beültek az autóba, hogy követhessék Kostát.

Keleten és nyugaton is vártak Belov emberei, minden áron kiakartak iktatni.
Az öreg tudta jól, hogy ha ma este nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan ő elképzelte, akkor meg kell ölnie.
Azzal nem számolt, hogy Kosta, Mikhail és Sergei elmebetegebb mint az ő összes embere együtt.

Konstantin mindenféle védőfelszerelés nélkül felpattant a motorjára és jól megnyomva a gázt, elindult.
Figyeltem ahogy kitárta a kezeit, úgy mintha az sem érdekelné, hogy él-e vagy hal.
Valószínűleg nem is érdekelte.

Mi itt mind egymásért voltunk, ha az egyikünk bajban volt, a másikunk képes volt a halállal szembe nézni miatta.
Ez a Bratva, a legerősebb testvériség, az amit nem fog egy nyomorult Belov megtörni.
Addig nem, míg én vagyok a Pakhan.

Anna,

Valamiért rossz érzésem volt, nem tudtam miért, de egyszerűen tudtam, hogy Igor bajban van.
Fel le mászkáltam a szobámban, folyton kilesve az ablakon. Természetesen az udvarra nézett, egy nagy tölgyre, ezért semmi értelme sem volt bámulnom a nagy sötét semmit.

Az ablakkerethez dőlve meredtem magam elé, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom.
Sietve az ágyamhoz léptem aminek a közepén hevert a mobilom.

Ismeretlen hívószám, a gyomrom görcsberándult ezt látván.
Remegő kézzel felmarkoltam a készüléket és a fülemhez emeltem azt.

-Ha eljár a szád elintézem, hogy csak egy maréknyi nyamvadt por maradjon belőled. -ezt hallva lehunytam a szemeimet és nyeltem egy hatalmasat. Elena hangja tele volt haraggal és gyűlölettel. -El kellene mondanom Igornak, hogy miféle nőt is alkalmaz.

Ekkor hirtelen beugrott egy emlékkép, egy hang.

-Remélem megértettél. -folytatta a nő
-Elvettél tőlem mindent, Elena. Nem érdekel a fenyegetőzésed. -suttogtam halkan, olyan nagyon szerettem volna kiabálni, elhordani mindennek, de egyszerűen nem maradt lelki erőm hozzá. Akárhányszor eszembe jutott az a nap, és az azt követő gyötrelmes hónapok, úgy éreztem összetörök újra.
-Alex. -felelte, szinte hallottam a hangjában a diadalmat. Nála volt a bátyja kisfia, és én rettegtem, hogy többé nem láthatom a gyermeket, ha Elena úgy döntene, hogy elszökik vele. Valamiért küldetésének vette, hogy távol tartsa tőlem.
Ennek okát nem értettem, hisz egyszer már megfosztott mindentől. Miért tenné meg újra?
-Elena! Ha megteszed, Igor megöl! -ezúttal indulatosabban válaszoltam, megharaptam az alsó ajkam és lehunytam a szemeimet.