Sokolov

LVII.

Anna,

Erősen koncentrálva tisztítottam meg Vladimir sebeit. Összevontam a szemöldököm amikor az arcához érintettem a fertőtlenítős vattakorongot.

-Csíp? -kérdően húztam el a kezemet. A férfi aggasztóan kimerültnek, bágyadtnak tűnt. Féltem, hogy esetlegesen agyrázkódást szenvedett. Nem mutathattam ki előtte, hogy mennyire kétségbeejtő volt a látványa.  
-Nyet. -felszisszent amikor újra a bőréhez értem.
Nyilvánvalóan fájt neki, csak túlságosan büszke volt ezt beismerni. Ez egyértelműen beléjük lett kódolva neveléskor.
-Jaj ugyan már! Nem kell megjátszanod az alfa hímet! Tudom, hogy rohadtul fájhat mindened. -sóhajtva a székem mellett lévő szemetesbe dobtam a vattát.

Vladimir előttem ült, teljesen mozdulatlanul, úgy mintha fejben teljesen máshol járna.

-Még mindig úgy vélem, hogy orvost kéne hívnunk. A bordád biztos, hogy eltört! -a férfi csupasz felsőtestére mutattam, ami tele volt kék zöld foltokkal. Amennyire tudtam elláttam a sebeit, de én közel sem voltam orvos sőt, még ápolónőnek is csapnivaló lettem volna. Érdekes mód, a hullák látványa nem kavart fel, úgy mint a sérüléseké.
-Devushka, a spenacz-ban szolgáltam évekig. Szerinted ott ellátott orvos amikor bajom esett? Ez csak pár karcolás. -elvigyorodva kezdett nyújtózkodni. Bizony felszisszent, de egy gyors legyintéssel leplezte a fájdalmát.
-Hát jól van. -gondterhelten megdörzsöltem a homlokom, ezután felálltam és az éjjeliszekrényre kikészített gyógyszerek után nyúltam. A szakácsnő, nemcsak önkéntes dada volt, takarított és ápolónőket megszégyenítő tudással is rendelkezett. Ő volt az, aki kitette az orvosságokat és a fertőtlenítő szereket. Még Vladimirt is átnézte, szerinte egy hét és újra a régi lesz. Nem akartam megkérdőjelezni ezt az állítást, pedig szívem szerint magam rángattam volna kórházba a férfit.
Próbáltam elhinni, hogy rendbe jön se perc alatt, még akkor is ha fájt ránézni a sebes, kék zöld foltokkal tarkított bőrére.
-Tessék. -felé nyújtottam a gyógyszereket, egy üveg víz kíséretében -Mindet vedd be.

Drámaian forgatta a szemeit, pont mint egy gyerek, de megtette amit kértem.

-Nagyszerű. -kivettem a kezéből az üveget és elkezdtem megigazgatni az ágyat -Most feküdj le pihenni, ha rosszul éreznéd magad szólj! Nem érdekel ha alszom, az sem ha a mosdóban vagyok, mindenképp jelezz ha szükséges!

Vladimir komótosan bemászott az ágyába és a plafont kezdte bámulni, míg ő maga elé meredt én betakargattam. -Lazar is bántott? -lassan felegyenesedtem miközben mindvégig figyeltem az arcát. Magamban imádkoztam, hogy nemleges választ adjon, mert tudtam, hogy mennyire közel állnak egymáshoz.
-Nyet. Sosem tenné. -halkan felelte majd lehunyta a szemeit, a következő pillanatban már egyenletesebben vette a levegőt, elaludt.

Csípőre tettem a kezeimet és aggódva figyeltem ahogyan ez a nagy erős, fiatal férfi, úgy szunyókál mint egy ártatlan gyermek.
Valeria biztosan sírógörcsöt kapott volna, ha így látja a szeretett bátyját.
Az én szívem is sajgott a férfiért, hiszen miattam büntették meg. -Bocsánat. -suttogtam halkan, még akkor is ha tudtam, nem hallja. Vladimir oly sokat tett értem ezalatt a pár hónap alatt, hogy emiatt örökké hálás leszek neki. Megfogadtam, hogy míg én élek és lélegzek, addig biztonságban lesz. Soha többé nem engedem, hogy bántsák.

-Teréz anya, elvégezted a napi jó cselekedeted? -Igor hangja hallatán libabőrös lettem.
Lassan megfordultam és végig néztem rajta.
Az ajtófának dőlt maga előtt összefont karokkal, bámultuk egymást egy pár pillanatig, majd próbálva ignorálni a testem reakcióját a jelenlétére, megköszörültem a torkomat.
-Lehet, hogy neked ez szokatlan, de tudod az emberek nem veretik meg azokat, akik fontosak a számukra. Sőt mondok jobbat, teljesen normális ha a barátainknak segítünk a bajban. -elindultam egyenesen az ajtó felé, azzal az elhatározással, hogy Aleks szobájában fogok aludni.
Bármennyire is szerettem Igort, ma este eszem ágában sem volt mellette nyugovóra térni.