Sokolov

XLVI.

Anna,

A következő pár nap gyorsan eltelt, Igor minden este a szobámban aludt, vagyis hát alvás helyett egymásba veszve töltöttük az éjszakáinkat.
Sajnos napközben rengeteg dolga akadt, folyamatosan dolgozott, így csak a késői órákban élvezhettem a társaságát.
Egy részem folyton vele akart lenni, a nap minden egyes percében, még a másik, még mindig teljes sokkban volt.
Amióta megtudtam, hogy Sokolov kisfia az én gyermekem, azóta egyetlen nyugodt pillanatom sem volt.
Folyton azon tanakodtam, hogy hogyan mondjam el az egészet a Pakhannak.
Hosszú időbe telt, hogy ennyire közel engedjen magához, a felesége elhunyt, érthető, hogy nehezebben nyílt meg nekem.
Nem akartam elveszíteni, ha őt elveszítem akkor Alekset is, és azt nem élném túl.

Akkor tényleg belehalnék a szívfájdalomba.

Svetlana mielőtt elutazott volna Olaszországba, biztosított afelől, hogy senkinek sem fogja megemlíteni azt, amit a noteszban olvasott.
Bíztam benne, a lány úgy tűnt örül annak, hogy amennyire csak lehetséges megszakíthatja a maffiával való kapcsolatát.
Hétköznapi életről ábrándozott, olyanról amilyet a korabeli lányok élnek.
Reméltem, hogy Milánóbal megtalálja a boldogságát, jó döntést hozott mikor Europát választotta újrakezdéshez.
Mind tudtuk, hogy esze ágában sem volt visszatérni New Yorkba.

Egyre nehezebben ment a hasamon lévő heg elrejtése, a múlt éjjel a hatalmas hévben, majdnem teljesen elfeledkeztem róla.
Az utolsó pillanatban kaptam észhez, nem engedtem Igornak, hogy levegye a felsőmet.
Nem szólt emiatt, de láttam rajta, hogy nem érti mi a problémám. Folyamatosan biztosított afelől, hogy számára tökéletes vagyok.

Nem is sejtette, hogy a műtéti hegemet takargatom, és nem mást. Ráadásul ez nem csak egy kis heg volt, ez nagyobb volt, hiszen életmentő operációt kellett végrehajtani rajtam a császármetszés után.

Ideges voltam amiért Elena New Yorkba látogat.
Egy részem viszont mégis örült, hiszen Alekssel végre újra találkozhatok.
Rettenetesen hiányzott a gyermek, és most, hogy kilencvenkilenc százalékig biztos voltam abban, hogy az én kisfiam, másabb volt a felállás.
Eddig is szerettem, de a tudat, hogy én vagyok az édesanyja egy bizonyos fokú birtoklásvágyat is felébresztett bennem. Olyasfajtát, amiben szerettem volna én is beleszólni abba, hogy kinél töltheti az idejét, nos Elena nem volt ezen a listán. A legjobbat akartam a gyermekemnek, eddig is azt akartam, de a védelmező ösztönöm méginkább felszínre került. Eddig elfojtottam magamban, hisz nem tudtam racionális magyarázatot adni a különleges kapocsra ami köztünk volt az első pillanattól fogva.
Úgy tűnik az anyai ösztöneim mindig is léteztek Aleks körül, csak ezeket eddig el kellett nyomnom magamban.

-Jól vagy? -lehuppantam Valeria mellé, a lány lépcsőn ülve nézett maga elé. Igor a Bratva tagokkal a clubjában tartózkodott, valamiféle bizniszt intézett.
Tudtam, hogy ez az olaszokat jelenti, Antonio Rossit általában ott fogadja, sosem a házában.
Evidens volt, hogy nem bízik benne teljesen.
-Persze. -mosolygott haloványan. Szerencsére már nem volt sok biztonsági ember a ház körül, csak a szokásos, pont mint a történtek előtt.
-Furcsa, hogy ma csak öt őrt számoltam. -játékosan a vállammal meglöktem Val vállát.
-Hat, Andrei a bejárat előtt áll. -kuncogva rám nézett a lány -Tudod ő az a hajtalan.
-Oh igen, a kopasz. -halkan nevetve javítottam ki. -Őt nem csípem, mindig olyan mint aki citromba harapott. -folytattam kuncogva -Mit szólnál ha elmennék kávézni egyet?

A lány kikerekedett szemekkel figyelt. -Babushka megengedné? -ezt hallva elöntött a harag amit a napokban kezdtem érezni a nagynéném iránt. Dacoltam vele, már csak ezért sem akartam szólni az idős nőnek, hogy elmegyek Valeriával.
Kicsit bosszantani szerettem volna. Nem volt szép dolog tőlem ez a nevetséges bosszú, de ennyit túlél.
-Nem rabok vagyunk, Val! Gyere menjünk! -hirtelen felpattantam és kinyújtottam a kezemet, hogy felsegítsem a lányt. Nevetve húztam fel a földről, majdnem mindketten elestünk a szerencsétlenkedés közben.